A török író többek között a kultúrák ütközésének és egymásba fonódásainak ábrázolásáért kapta meg a 2006-os Nobel-díjat. A kétkötetes regény elolvasása után azonban cseppet sem érezzük, hogy sokkal többet tudnánk arról a világról. Sőt. De éppen ez benne a csavar. Vagy hogyan is van ez? Nem, persze hogy nem kötelező […]
Nem, persze, hogy nem volt rájuk szükségem. Ezt a pénzt el lehetett volna költeni megannyi más hasznos dologra: félcipőre, fűnyíróra, kapszulás kávéfőzőre vagy telefon-kihangosítóra.
Mert akkor mondjuk regényeket tud írni. Legalábbis Virginia Woolf szerint. Ha gondoljátok, kifejtem bővebben, mert most éppen „nőügyekkel” foglalkozom.
Tudjátok, ez az a darab, amire olyan nehéz jegyet kapni. Nekem sikerült, de csak keveset árulok el róla, inkább próbáljátok megnézni ti is.
Egy lassan hömpölygő elbeszélést olvasva jöttem rá, hogy majdnem én is beleestem a sztereotípiák régi csapdájába.
Közel két hete írtam az utolsó blogbejegyzésemet. Nem arról van szó, hogy ne lenne mondanivalóm, és valójában az sem befolyásol, hogy tízezren vagy tízen olvassátok-e ezeket a sorokat.
Amikor iskolás voltam, vagy 6-8 újság járt a családnak, és még később is sokáig nem tudtam meglenni nyomtatott sajtó nélkül.
Napokban fejeztem be A magyarock története című könyvet. Sebők András és Jávorszky Béla Szilárd kétkötetes, összesen mintegy 1100 oldalas munkája nem annyira a reveláció erejével fogott meg, hanem azzal a hangyaszorgalmú gyűjtő- és rendszerező munkával, amely előtt mindig megemelem a kalapom. De a lexikai finomhangolások mellett igencsak figyelemre méltónak találtam […]
Emlékeztek még arra az Ady-könyvre, amit anyutól kaptam, és amiből idézgettem itt olykor?
