Befejeztem Cormac McCarty Vad lovak című regényét, az úgynevezett határvidék trilógiának az első részét. (A második még nem jelent meg magyarul, viszont 3 fontért megvettem a harmadik részt egy londoni piacon.)

Nem akarom fényezni magam, de nekem már akkor gyanús volt a fickó, mielőtt befutott volna a Cohen-film alapjául szolgáló Nem vénnek való vidékkel.

A Vadlovak echte McCarthy-regény, úgy jut mélyre, hogy látszólag csak a felszínt érinti, igaz, annak a durvább felületével foglalkozik, meglehetősen egyszerű és célratörő módon.

Ilyenekre gondolok (a vesszők gyárilag hiányoznak):

„Lesz itten egy kis lárma – mondta John Grady. Vigyázzon meg ne tapossa valamelyik ló.
A kapitány nem válaszolt csak nézte mint legyezi a tüzet. Mikor John Grady ismét kikotorta a revolvert a tűzből. Tompa vörösben izzott a cső vége. Letette a földre és a vizes inggel megfogta a markolatot és a vörösen izzó csövet belenyomta a combján tátongó lyukba.
A kapitány vagy nem tudta mire készül vagy tudta de nem hitte. Föl akart állni de visszaesett és majdnem belecsúszott a medencébe. John Grady már akkor felordított mikor a revolvercső még nem is sercegett a húsában. Ordítása egy pillanat alatt elhallgattatta körülöttük az összes éjszakai állatot. A tűz mögötti sötétben álló lovak ijedtükben fölágaskodtak és mellső lábaikkal a csillagokat kapálták. John Grady egy mély lélegzetvétel után megint felüvöltött s a másik sebbe is belenyomta a csövet; a fém hűlésére való tekintettel ebben tovább tartotta. Az oldalára dőlt és a revolvert a sziklatalajra dobta ahol csörömpölve leszánkázott s szisszenve eltűnt a vízben”.

De ha figyelmesen olvasunk, úgy százoldalanként ilyes útbaigazító, gyönyörű mondatokkal találkozunk.

„Fű és vér. Vér és kő. Egyneművé vált velük. Sötét medalionokat festettek a kövekre az elsőként érkező kövér esőcseppek. John Grady Alejandrára gondolt s Alejandra szomorúságára amit a válla tartásából kiérezni és érteni vélt pedig mit sem tudott róla. Olyan magányosnak érezte magát amilyennek csak gyerekkorában s úgy rémlett neki teljesen idegen ebben a világiban pedig még mindig szereti. Úgy gondolta hogy a világ szépségében titok rejtezik. Úgy gondolta hogy a világ szívverésének rettentő ára van s hogy a világ fájdalma és szépsége valamifajta párhuzamban halad s a tömérdek kiontott vért levonva nem marad más csak egyetlen szál virág látványa”.