Józing

A fehértáblám törlésére használt apró eszköz kissé leamortizálódott az évek folyamán. Először a filc cserélhetőségét szolgáló tépőzár vált bizonytalanná, majd egy leejtést követően a műanyag váz pattant el.

A hétvégén hazavittem hát, és komoly felújítást végeztem rajta. Kétkomponensű ragasztóval helyre tettem a műanyagalkatrészeket, fixáltam a tépőzárat és új filcet szabtam a talpára.

Félóra alatt megvolt minden.

„Jobb mint újkorában” – állapítottam meg aztán ma reggel az első táblatörlésnél.

És jobban örültem ennek az apróságnak, mint az IMF tárgyalások lehetséges pozitív fejleményinek, jobban, mint a Nemzeti Kiválóság Programnak vagy hogy állítólag véget vetnek a földspekulációnak.

Csak suttotgava merem mondani, hogy nálam még a negyedik nemzeti konzultációt is háttérbe szorítja egy kicsit.

Nem mellesleg a felújított táblatörlő egy hangyányit valóban hozzátesz a GDP-hez és a fenntartatható fejlődéshez. Az, hogy nincs a vezércikkek között, ne tévesszen meg senkit.

Ha a médiákban (szerintem így helyes)másodpercekben és karakterekben mérjük a fontosságot, egyértelmű, hogy az utóbbi időben Magyarország (és talán egész Közép-Európa) legnagyobb gondja és problémája Nyírő József újratemetése.

Szerencsés egy nép, szerencsés egy vidék – gondolhatná a kívülálló.

Én persze mást gondolok, de ahhoz nagyon hosszúnak kellene lennem, ha nem akarnám, hogy félreértsenek.

És akkor is félreértenének.

„Benne maradtam a régiben”, ahogy Cseh Tamás mondja. Ahogy egy vérbeli focirajongó minden meccset megnéz a világbajnokságtól a tömbkörüli grundfociig, úgy én is elcsábulok, ha zenéről van szó.

Így követtem figyelemmel a héten zajlott Euróvíziós Dalfesztivált. (A focirajongó is tudja, mi vár rá a megyei kettő színvonalát illetőleg.)

A zenei felhozatalra sok szót nem érdemes vesztegetni, az egész úgy csapnivaló, ahogy van, kár ezt nagyon cifrázni.

A magyar produkció, a Compact Disco Sounds of Our Hearts című dala egy kicsit erőltetett középkommersz szám, valami olyan, amivel végre nem kellett szégyenkezni, de hát elnézve a mezőnyt, itt gyakorlatilag semmivel sem lehet szégyenkezni. Szóval a zenei szál majdnem tényleg mindegy, főleg annak fényében, hogy Engelbert Humperdinck, a brit öregfiú, miután leiskolázta az egész mezőnyt, simán lett utolsó előtti.

Sokkal izgalmasabb a szavazás folyamata, illetve annak tanulságai. Aki nem látta volna, annak röviden a szabályokat: az összes résztvevő ország (kb. 40) telefonon szavazhat a döntősökre, az egyes országokban kialakult sorrendet (illetve az ottani legjobbak sorrendjét) pedig bemondják, így lehet tudni, hogy melyik ország lakosságának kik tetszettek a legjobban.

Elvileg az lenne a nagyon európai, hogy dalok és ízlések csapnak össze a vén kontinensen, a valóság azonban nagyon más.

Teljesen függetlenül a daloktól, a népek azokra az országokra szavaznak, akikhez valamiért húznak.

Így a volt Jugoszlávia országai (nem firtatva, ki ölt meg kit korábban) szépen egymásnak adják a pontszámokat, és gyakorlatilag ugyanez zajlik a volt szovjet tagköztársaságoknál. Szépen kirajzolódik a skandináv, a török, a görög és egyéb blokk.

Magyarországra gyakorlatilag senki nem szavaz. A környező országok (Románia, Szlovákia, Szerbia) magyarjaitól kapunk szavazatokat, a törököktől (tekintettel a közös történelemre) és a moldávoktól jön még egy-egy árva pontot. Ennyi.

Magunk vagyunk. Nem szeretnek bennünket. Vagy csak senkit nem érdeklünk.

Még a szomszédos Ausztria vagy Horvátország sem méltatott minket egyetlen nyomorult pontra. Egyetlen szerelmünk, barátunk, szövetségesünk nincs.

Ahogy a labdarúgó válogatott több évtizedes kínlódását is folyamatosan ellátják magyarázatokkal, úgy ezt a nemzetközi magányt is biztosan meg lehet magyarázni, nemzetközi összeesküvés, szabadságharc, Orbán-diktatúra miegymás.

Csakhogy félő, itt valami mélyben lappangó dologról van szó, valami fatálisan csámpás nemzeti önképről, amivel kezdeni kellene valamit. Mondjuk kezdeti lépésnek szembenézni vele.

Minap azon elmélkedtem, hogy egész iparágak épültek az autósok lehúzására.

A mai világ a mozgásra épül. Mozog az áru, Afrikából Amerikába, Budapestről Szombathelyre, mozog az ember, Magyarországról az olasz tengerpartra, mert az a sikk, és mozog a munkaerő, mert nem akar éhenhalni.

És ha mozog, akkor autóval, mert sokszor ez a racionális, és sokszor meg azért, mert az autó menő dolog.

Az utóbbi időben háromszor nyúlhattam a zsebembe mélyen azért, mert autóm van: először új jogosítványt kellett csináltatnom, aztán az autót elvittem a műszaki vizsgára, tegnap meg a téli gumik helyett nyáriakat rakattam fel.

Miközben a pénzt perkáltam a gumisnál, arra gondoltam, hogy az állam és a piacgazdaság milyen ügyesen rátelepült a magyar ember autójához való irreális vonzódására.

Mindenestre a szombat déli napfény már a kerékpáromon talál. Büszkén nyomom a pedált Szombathely és Bük között, hogy

1) Stílszerűen kerékpáron érkezzem egy zöld rendezvényre
2) Letudjam a hétvégi mozgásomat
3) Megspóroljam a benzinpénzt
4) Megmutassam, hogy nem olyan fontos az autó
5) Hogy belemerüljek a napfénybe, természetbe, tájba, magamba

Ez utolsó pont például igen érdekes. Ha autóval megyek, ugyanaz a vidék csak egy elmosódott folt, színek gyors váltakozása, míg kerékpárral tapintható a realitás.

Alig hagytam el Szombathelyt, kapásból ezzel a képpel találkoztam. Autóból semmi ilyenre nem emlékszem:

Aztán hosszabbat időztem Salköveskút és Acsád között, hogy egy kicsit szippantsak az erdő valóságából is.

Mikor a nap végén visszaérkeztem Szombathely, kissé cserepes volt ugyan a szám, zsibbadtam hátul, és holnap valószínűleg érezni fogom az lábizmaimat, de nem vitás, hogy sokkal szebb lenne a világ, ha a négy, hanem a kétkerekűekre épülne. Naiv gondolat persze, de egy blogban elfér.

Nem voltam szemfüles (jó kis szó egyébként) a Spar pénztáránál.

Talán elkalandozott a figyelmem, talán még mindig azon töprengtem, a megfelelő fagyasztott zöldséget tettem-e a kosárba, mindenesetre a hölgy kihasználta a pillanatnyi üresjáratomat, és a Safari-matricák mellett rámsózott valami pontgyűjtű füzetet is, két bélyegszerű valamivel.

Esetem legyen intő példa mindenki számára.

„A telefonadó eltörlését ígéri az MSZP” – írj az MTI, én meg egyre inkább úgy érzem magam, mintha egy David Zucker film statisztája lennék.

Ha kellően távolról (értsd: egy normális országból) nézi valaki, akkor vicces meg minden, csak én úgy vagyok benne, hogy nincs kedvem nevetni rajta, ráadásul az egészhez csak annyi közöm van, hogy vért izzadok azért a kis honorért.

Ráadásul most éppen benne van a levegőben, hogy botrányba fullad az egész forgatás.

Kicsit játszottam a Google-val.

Kettőt fotóztam ki:

Tetszés szerint folytatható.

Eredendően nem vagyok Vas megyei, olykor meg is kapom a „jöttment” jelzőt, de ha valaki azt kérdezi, hogy hova való vagyok, már nem nagyon kell gondolkodnom. Itthon érzem magam.

Leginkább a nyugalmat, lassúságot, csendet szeretem ebben a vidékben, és azt a sok apróságot, ami az élhetőség illúzióját adja még ebben az élhetetlen országban is.

Tegnap például olyan gyönyörű volt az útmente, hogy meg kellett hogy álljak Acsád és Bük között a vasút melletti egyenesben, hogy rácsodálkozzam erre a mikrovilágra.

A képeken egyébként nem csak a hangulati lényeg nem látszik, hanem az a bódító akácillat sem, ami a kocsiajtót kinyitva rámzúdult, és szinte belepasszírozott az aszfaltba.

„Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót” – írja Kosztolányi, máshol, másról és máskor, de azért van közös nevező.