Józing

Tisztelt Mark Zuckerberg Úr!

Engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét a Facebook-fejlesztés egy lehetséges irányára.

Egy kis periférikus kelet-európai ország lakója vagyok, de talán az ötletet, illetve annak eredményét valószínűleg a világ minden pontján élveznék a Facebook-felhasználók, és talán hozzájárulna ahhoz, hogy a jövőben kevesebben iratkozzanak le az Ön méltán népszerű közösségi portáljáról.

A felhasználók megtartása annál is lényegesebb, mert a Facebook tőzsdei bevezetése – fogalmazzunk úgy – nem egy sikertörténet. De Önnek ezt nyilván nem kell magyaráznom.

Az ötletem mindössze egy apró gomb lenne, amely megnyomásával blokkolni tudnánk azokat a bejegyzéseket, melyek valami életbölcsességet akarnak velem (és mindenkivel) megosztani.

Jelenleg naponta 15-20 ilyen érkezik az üzenőfalamra, és számomra a nulla is éppen elég lenne.

Gyanítom, ezzel a kívánsággal nem vagyok egyedül.

Tudom, hogy a probléma programozói (és nyelvészeti stb.) szemszögből nem könnyen megvalósítható, de Önnek olyan sok zseni dolgozik, és olyan végtelen anyagi források állnak rendelkezésre, hogy ezt biztosan meg tudják oldani.

Sokan hálásak lennénk.

Megérkeztek a házba az újabb (talán negyedik?) nemzeti konzultációs kérdőívek.

Nem az a gond, hogy megkérdeznek, hanem az, hogy ezekről és így.

Tegyük fel, hogy a kormány tényleg szeretné tudni, hogy mit gondol a nép. Ez önmagában nagyon is rendben van. Miért ne lenne?

Nos, akkor viszont nem kell ehhez sok milliónyi miniszterelnöki-fotós levélpapír, dizájn-boríték, melynek zöme a kukában végzi (én imádok borítékok hátuljára jegyzetelni, de ezzel szerintem kisebbségben vagyok), hanem alkalmazni egy profi közvélemény-kutató céget, ami nagyon pontosan és precízen letapogatja a nép gondolatait.

Már ha tényleg fontos.

Még nagyobb gond, hogy a kérdések egy része nem helyezi túl magas szinte a választópolgár tájékozottsági és tudatszintjét.

Lehet-e például komolyan azokon a kérdéseken rágódni, hogy jó-e, hogy nagyhal megeszi a kishalat, kell-e a segíteni a fiatalokat az álláshoz jutásban, avagy vagy megőrizzék-e a nyugdíjak vásárlóértéküket.

Ha viszont ez a szint, akkor hogy várja el a kormány tőlünk, csak egyszerű szavakból értő szavazógépektől, hogy állást foglaljunk az EVA, az ÁFA vagy a devizahitel-probléma ügyében, elvéve a kenyeret a gazdasági minisztérium busásan fizetett szakemberei elől.

És ha már kenyérelvétel: jelentem, szerintem én is elég jó kérdőívet tudnék összerakni.

Változatos formában próbálják az internetes portálok kattintásra csábítani az olvasót. Ennek egyik ravasz formája a címadás. Hatásos hívószavaknak bizonyulnak például a „döbbenetes”, „hihetetlen”, „tragikus”, „sokkoló” melléknevek, illetve a „villantott” ige vagy a „valóság-show sztár” és ezek kombinációi.

Talán kevésbé sportszerű, de jól működő formája a címadásnak, amikor a cím igaz ugyan, de a gyanútlan olvasó másra számít. Például a „Lemondott az államtitkár” címre kattintva, nem feltétlenül arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi is történt az üzbegisztáni belpolitikában.

A Hiradó.hu újabb kulcsszóra bukkant: a „kimondta” ige valószínűleg csáberővel bír az olvasók számára, hiszen a portál előszeretettel szövi bele a címekbe a kulcsszót.

Az utóbbi idők terméséből:

Kósa kimondta: ezért támadják a magyar kormányt

Csath Magdolna kimondta: Ez ma már abszurd

Giró-Szász kimondta: ők az igazi zöldbárók

A diplomata kimondta: ez csakis a kétharmad miatt van

Az államtitkár kimondta: ennyi lehet havonta az új adó

Csaba László kimondta: ez harakiri

Kumin kimondta: a Fidesz bukna legtöbbet Orbán ötletével

Demján Sándor kimondta: ez a véleménye az új adókról

Róna Péter kimondta: ez a veszély fenyegeti Magyarországot

Köszönöm az érdeklődéseteket a hűtőszekrényünk állapota felől. (Természetesen senki nem érdeklődött, de egy ilyen közhelyes témaindítás remekül illik egy nyári pénteki délutánhoz.)

Szóval a helyzet az, hogy tegnap délután kiszereltem a hűtőnk hőfokszabályozóját, hogy aztán az egész gépet direktbe kössem 220 volt ügyileg.

(A direktbekötés történelmi pillanatát örökítette meg a fotó.)

És igen! A masina ebben a formájában elindult.

Tiszta sor, ezen az alkatrészen múlik a dolog.

Az interneten rákestem a szabályozóra, a webboltokban 3000 forint körül van az átlagár.

De én adtam egy esélyt a hagyományos boltoknak, és döntésem helyesnek bizonyult.

Egyik szombathelyi belvárosi alkatrészboltban 2650 forintért adták a kütyüt amire azonnali hatállyal rábólintottam. (Azért érdemes magyar terméket venni, mert még a régi cuccokhoz is van alkatrész, és nem is mindig aranyáron.)

Az alkatrész egyelőre a táskámban van, de a hétvégén feltétlen a helyére kerül. Ha érdeklődtök, beszámolok a végeredményről.

Amúgy azt vettem észre, hogy a villanyszereléshez – annyi sok más dologgal (gitár, sakk stb.) ellentétben – nemcsak kedvem, de érzékem is van.

Egyszer talán bővebben is elmesélem az előtörténetet. Vagy talán soha.

„Igen, én voltam. Van valami gond?”

(A fotó ma reggel készült a közös folyosónkon.)

Szombathely belvárosában egy húsz év körüli festékes munkásruhás fiú és barátnője nézik a kirakatban levő jó nevű gimnázium egyik végzős osztályának tablóját.

Láthatóan egy darabig leköti őket a látvány.

„Na, bazmeg ezek közük egyik sem fog dolgozni” – mondja egyszer csak a srác. A lány nem mosolyodik el.

„Az elmúlt hat évben 73-szor módosult az adózás rendjéről, 55-ször a
személyi jövedelemadóról és 31-szer a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvény.” Innen.

Most erre mit lehet mondani, de tényleg?

Nemsokára indul a Magyar Televízió háromdimenziós adása – hallom a nagy bejelentést az esti híradóban.

A bejelentést homályos, önmagukhoz képest elcsúszott mozgóképek illusztrálják, bemutatva, milyen is egy 3D-s adás.

Én résen vagyok, ugrom a polchoz, ahonnan lekapom az ott porosodó papírszemüveget, melyet még fiam hozott haza egyszer a moziból. Büszke vagyok, hogy emlékszem, van itthon ilyen.

És ülök a tévé előtt az idióta piros/zöld vacakban, a hír még tart, én meg várom, hogy kirajzolódjanak a térhatású képek. De nem rajzolódnak.

Kell egy kis idő, amíg leesik, hogy az ötezer forintos tévém nem tökéletes a 3D-s adások vételére.

Kicsit ostobán érzem magam, de aztán csak legyintek, hogy hát igen, van, amikor nem gondolom végig a dolgokat.

Az objektivitás (és hogy az olvasók előtt kicsit emeljem a megtépázott műszaki tájékozottságomat) miatt közlöm: nem olyan rég egy nagy műszaki áruházban nézegettem ezeket a 3D-s, több százezer forintos tévéket.

Azt már megint csak halkan mondom, hogy majdnem ugyanazt láttam, mint ma.

Nem lesz olcsó mulatság meggyőzni az embereket, hogy ennek van értelme.

Ma reggel leállt a hűtő. 15 éves Lehel. Ennél tragikusabb események is történnek az életben, de azért kellemetlen ügy, ez a háztartási eszköz úgy hozzánőtt a mindennapjainkhoz, mint politikushoz a füllentés.

A helyzetet (beleértve a tejet, vajat, májkrémet és egyebeket) az mentette meg, hogy a picében tartalékban volt egy kicsi hűtő, mely előtte irodai szolgálatra volt befogva.

Még munka előtt gyorsan lehordtunk minden romlandót a pincébe, beüzemeltük a drágát, majd amikor délután hazaértem, nekiláttam, hogy stabilizáljam a helyzetet.

Először is felcígeltem a pincéből a kishűtőt, és betettem a nagy helyére. Ez némi macerával járt, a hűtő ugyanis be volt építve a konyhaszekrénybe, alaposan szét kellett dönteni az egészet.

Ezt a műveletet sikerrel abszolváltam, és koraestére már vígan duruzsolt a kishűtő az új helyén, főleg azután, hogy ügyesen kiékeltem a lábait.

A beteg nagyhűtőt ideiglenes jelleggel kitelepítettem a közös folyosóra.

Ügyében telefonos konzultációt folytattam egy szakemberrel, aki közölte: a dobozban működő kislámpa nem jelent semmit. Sem jót, sem rosszat, ne legyenek vérmes reményeim.

Mindenesetre most este sikerült leszerelnem róla a hőfokszabályozót, valamikor holnap megejtem az ellenőrzését. Ha csak ez a baja, akkor nincs minden veszve.

Innen jut eszembe a szülői ház Szaratov márkájú hűtője, amely iszonyatos hangokat adott, de vagy 30-35 évig működött – anyu őszinte sajnálatára.

Nem vagyok egy nagy focipárti, a hétköznapjaimba nem igazán zavar be, hogy mit játszott a Haladás a hétvégén.

De a világbajnokság vagy az Európa-bajnokság, nos, az valami más.

Azt nem mondom, hogy ilyenkor nem lehet levakarni a képernyőről, de az sem igaz, hogy nem élvezem, ha olyan meccseket látok, mint a tegnapi olasz-spanyol. A labdarúgásnak egy bizonyos szint felett már vannak érintkezési pontjai a művészettel. (Egy bizonyos szint alatt pedig a nagybetűs Játékkal. A kettő közötti területtel van a gond, de ez most mellékszál.)

Azért azt nem nehéz belátni, hogy minden meccs, minden szakkommentár, minden tévében futó labdás reklám kicsit olyan, mint az alkoholmentes sör: olyan mintha, de a lényeg hiányzik belőle.

Esetünkben ez a lényeg ugye magyar válogatott lenne.

Nem állok neki sírni és ríni, megteszik sokan helyettem, most csak azon az álkérdésen filozofálok, hogy akkor melyik csapatnak szurkoljak.

A tét kb. akkora, mint kiválasztani az alkoholmentes sört az ábécében: majdnem mindegy a választás, de valamit be kell tenni a kosárba.

Így jutottam el 5 perccel ezelőtt az ukrán válogatotthoz. Annyira messze van tőlem az a nép, az a kultúra, annyi rossz dolgot mondtak a csapatról, meg annyival szegényebbek és szerencsétlenebbek, mint az ellenfél svédek, hogy elkezdtem értük kicsit szorítani.

Ha meg valamiért csalódást okoznak, tartalékban még ott vannak a hozzám közelebbi, de azért szurkolásra szoruló lengyelek, horvátok, csehek.

A szenvedélyt meg legfeljebb más ügyekre tartalékolom.