Nem szívesen mutogatom a személyes dolgaimat, az interneten meg különösen nem, de most a hálószobán egy vékonyka szeletével kivételt teszek.
Merthogy talán van üzenete a nagyközönség számára, és merthogy blogot – sőt bármit – írni bizonyos kitárulkozás nélkül meglehetősen sótlan dolog.
Szóval az alábbi fotó az ágyam és a fal közét mutatja esti fényben.
Ők várnak rám türelemmel az elkövetkezendő életszakaszomban.
Szombat reggel a laptopom egere végképp hanyatt vágódott. Már előtte is makrancos volt, hol kattant a jobb gombja, hol nem, olykor meg automatikusan másolni akart mindent, amit ért. (Lehet, Schmitt Pálnak is csak az egere volt rossz?)
Mivel egér nélkül módfelett lassan kezelem a masinát, gyorsan biciklire pattantam, bementem egy nagy belvárosi laptop szaküzletbe, ahol közölték, most csak zsinór nélküli egerük van, ha zsinóros kell, jöjjek vissza hétfőn.
Nekem meg mindig zsinóros kell, a zsinórnélküli egér tökéletes példája annak, hogy hogyan lesz egy termék a fejlesztések következtében egyre kevésbé használható. Így átmentem egy másik, kisebb belvárosi számtech szaküzletbe, ahol sikerült is bezsákolni egy gusztusos Genius egeret. (Kértem róla áfás számlát.)
Még lett volna 10 perc, a tanítással kapcsolatos elintéznivalóm az irodámban, de mikor a Kőszegi utcai irodatömb elé értem, két egyenruhás rendőr fogadott a bejáratnál, és közölték, hogy egyelőre ne menjek be és fel, mivel az egyik irodát éjjel kipakolták, most várják a nyomozókat.
Egy darabig toporogtam a biciklim mellett, de miután informálisan megtudtam, hogy az én irodám valószínűleg megúszta a látogatást(pedig szuper angol nyelvtani fénymásaim vannak, nem is beszélve a szituációs kártyáimról), szépen hazajöttem. Majd gondolom kihallgatnak.
Az új egér úgy kattint, mint az álom.
„Csúsztatni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes” – szól a régi újságírói József Attila-parafrázis, ami egyben fontos vezérlőelv is a szakma számára.
Ezt a vezérlőelvet ma például remekül követte a – mellesleg egyáltalán nem rossz – Kossuth Rádió, amikor nem azt mondta, hogy „csökkent az ipari termelés” Magyarországon, hanem hogy „mérséklődött”.
Mert mi is szokott ugye mérséklődni? Leginkább a kellemetlen dolgok, mondjuk a hőség vagy a hiány. Azaz ha valami mérséklődik, a dolgok jobbak lesznek.
Így ezzel a kis rafinált szóválasztással láthatatlanul lehet valamelyest tompítani a bejelentés cseppet sem kellemes mivoltát.
Ügyes, mondhatni.
Ugyanakkor az utóbbi napokban ugyanezen rádió hírműsoraiban néhány olyan hírt is hallottam (sokat kellett autóznom), ahol a csúsztatás közel sem volt ilyen pontos és szép, sőt kimondottan bumfordi volt. Mondhatni a lóláb kiverte a szemet.
Ezeknek a propaganda ízű híreknek a kapcsán azon tűnődtem el a kormány mögött (az autó kormányáról van szó, ugye), hogy mekkora értelme van mindennek, átlátszik a dolog, hiszen ha emberek szembesülnek a valósággal, rájönnek, hogy nem oké, és pont az ellenkező hatást éri el a pr-gépezet.
Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy nem is biztos, hogy a hatalom média-felügyeleti vágya csak egyszerű betegségtünet. Ugyanis az agymosás, ha van hozzá erő, akarat és szaktudás, simán múködhet.
Gondoljunk bele, az emberek a kádári szocializmusban beszopták, hogy ez így jó, Észak-Koreában is érdekes dolgok kavaroghatnak a fejekben, és az USA-ban is örömmel nyugtázta a többség, hogy a fiúk Afganisztánba mennek lövöldözni. Legalábbis a kezdetben.
Hála a politikai szekértoló médiáknak (nem sic!), a magyar szocialisták szavazói nem akadnak fenn azon az apróságon, hogy egy baloldali pártot milliárdosok klubja igazgat, és az igazi Orbán-hívők sem kételkednek abban, hogy a mainál jobb út nem lehetne a 21. századi Magyarország számára.
Szóval csúsztatni lehet pontosan és szépen, de talán számszerűen akkor van a legnagyobb hozadéka, ha erőből tesszük. Amíg persze van olyan a raktáron.
Ödön von Horváth – Ennél találóbb nevet valószínűleg lehetetlen lenne adni egy Osztrák-Magyar Monarchia korabeli szereplőnek.
A név tulajdonosa élete állomásait és munkásságát tekintve is tartotta magát a nemzetiségi katyvaszhoz, ami történetesen nem az operettes bécsi vagy a magyar dzsentrivilág, hanem a monarchia világszínvonalú szellemi közege, melyről hajlamosak vagyunk mi is és a világ is elfeledkezni.
Ödön von Horváth tanult és élt Rijekában, Bécsben, Budapesten, Pozsonyban, Belgrádban, Münchenben, hogy aztán 37 éves korában a párizsi Champs-Élysées-n egy viharban rázuhanó faág megfossza életétől.
Kell-e ennél több szimbólum?
Több rövid életrajzot is elolvastam róla, de egyikből sem derül ki, hogy mi volt az anyanyelve, illetve volt-e olyan neki egyáltalán.
Most fejeztem be „Hogy lettem néger?” (eredetileg Jugend ohne Gott, 1937) című regényét, melyben arra a nehéz kérdésre igyekszik választ találni, hogy mi a teendő akkor, ha a világ meghülyül körülöttünk.
Ödön von Horváth szerint nem olyan bonyolult észrevenni az ostobaság és a gonoszság mibenlétét, annál nagyobb gond, hogy az ordas eszmék ragályként terjednek, a többség gondolkodás nélkül szajkózza őket, és kilöki azokat, akik nem.
A kisregény tanár főhősének kalamajkája ott kezdődik, amikor egy órán – miközben a világ fenekedik a gyarmatok újrafelosztására – azt mondja a diákoknak, hogy a négerek is emberek.
A történet Ödön von Horváth szerint azért bonyolultabb, mintsem sematikus politikai klisékkel azt ábrázolni lehetne, mindenestre a főhős a végén – miközben a katolicizmusból is merít egy kis eligazítást – veszi a kalapját és elmegy Afrikába négereket tanítani.
Ödön von Horváth egyébként nem annyira prózájáról, mint inkább drámáiról híres.
Ezek kapcsán többek között ezt írja a Halász Előd A német irodalom történetében.
A butaság az a létállapot, amelyet Horváth szatírája mindenekelőtt célba vesz.
„Minden állam célja a nép elbutítása. Egyetlen kormány sem érdekelt abban, hogy a nép okos legyen” – írja egy jegyzetében, legjobb darabjának, a Mesél a bécsi erdőnek mottója pedig így hangzik: „Semmi más nem nyújtja oly mértékben a végtelenség érzését, mint a butaság.” Butaságnak nevezi ugyanis azt a magatartást, amely elzárkózik mindenfajta ismeret és felismerés elől, hogy megőrizhesse a derékség és a kedélyesség primitív magabiztosságát, más szóval, amely nem vesz tudomást semmiről, ami kellemetlen és kényelmetlen. A butaság szatirikus ábrázolása a Horváth-drámákban egyszersmind magában foglalja azoknak a társadalmi és gazdasági konstellációknak a kritikáját is, amelyek ennek a butaságnak termőtalaját képezik.
Ödön von Horváth – és ezt már én mondom, és nem Halász Előd – kétségkívül kellemetlen sok hatalom számára.
Nem titok, vannak gyengéim. Mindent nem sorolom fel, nem lenne elég a vasárnap, hogy elolvassátok.
Most csak azt vallom be, hogy a tollak levesznek a lábamról.
No nem mindegyik, toll és toll között szakadéknyi különbségek vannak, a szaggatottan fogó reklámtollak osztogatásának a tilalmát szerintem például rendelettel kellene szabályozni.
De itt vannak a kacér zselés tollak, mint például a 0,5 milliméteres Uniball Signo, mely csábító örvényének nem tudok ellenállni.
Ezért is fájt, hogy hetek óta nem találom a legszebb, a mélykék Uniballomat.
Fájdalmamat most az csökkenti, hogy az egyik szombathelyi papírboltban találtam világoskék 0,5-ös Uniballt.
640 forint volt, amin felszisszentem ugyan, de ilyenkor vak az ember, ráadásul kértem róla áfás számlát.
Még nem tettem le teljesen a mélykékről sem, és ha az is meglesz, akkor a két zselés Uniballom lesz.
Két kis zselés csepp abban a bizonyos tengerben.
Nekem úgy tűnik, viszonylag keveset tudunk az oroszok második világháború utáni ausztriai kempingezéséről (1945-1955).
Mondjuk érthető, hogy sem az oroszok, sem az osztrákok nem szeretnek erről beszélni, és amikor ez zajlott, nálunk meg végképp kuss volt.
Most az egyik osztrák novellában (Gernot Wolfgruber: A többes szám) érdekes városi legendára bukkantam.
Eszerint Ausztria a szesznek köszönheti a függetlenségét.
A legenda szerint az oroszok maradtak volna ott is 1990-ig, ha az osztrák külügyminiszter kevésbé bírta volna az italt.
„A tárgyalások során éjszakákon át együtt vedelt az oroszokkal, akik egyszerűen nem tudták őt az asztal alá inni, úgyhogy végül belátták, hogy ezekkel az osztrákokkal nincs mit tenni, legyenek hát szabadok, bánjuk is mi” – írja Wolfgruber.
Ha hiszünk a legendának, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a magyar kommunisták vagy túlságosan is szerették a hatalmat, vagy egyszerűen nem szerették eléggé az italt.
A Jobbik többek között azért is figyelemre méltó politikai alakulat, mert több mint két évtizedes újságírói tapasztalatommal együtt is el tud bizonytalanítani.
Itt van például a mai sajtóközleményük, amely egy kőszegi eseményt ecsetel a párt szűrőjén keresztül.
Első olvasatra nyilvánvaló, hogy nem okés ez így, mert kitüremkedik belőle a rasszista felhang; ami mellesleg a Jobbik szerint nem az: egyszer rákérdeztem egy sajtótájékoztatón és megmagyarázták. De ha a párt nagyon megerőltetné magát, biztos meg tudná ezt a közleményt úgy is fogalmazni, hogy ne legyen semmilyen félrehallás.
Szóval kicsit rossz szájízzel szerkesztettem be a hírt, mert hát humanista és demokrata alapokon nem lehet egyetérteni az alaphangnemmel, de aztán beláttam, a „delete” gombbal sem oldódna meg semmi.
Mert:
1. A politikusok nőjenek fel, viseljék a felelősséget a kiejtett szavakért. (A mai nonszensz sajtótörvények szerint a média is felel azért, hogy mit mondott a politikus.)
2. Ha csak olyan sajtóközleményt teszünk fel, ami nekem is tetszik, akkor sok izgalmas fogalmazványtól fosztanánk meg az olvasókat.
3. A Jobbik közleménye mégiscsak egy létező problémára hívja fel a figyelmet, melyet jó lenne értelmesen megbeszélni. Egyelőre nálunk ez nem nagyon megy, mert már a kérdést sem tudjuk rasszizmus vagy álliberalizmus nélkül megfogalmazni, nemhogy a választ.
4. Minél több embert vernek fejbe, annál kisebb az esély a demokráciára. Ebben az értelemben a Jobbik sajtóközleménye valahol mégiscsak a demokráciát védi. (A liberálisokat általában még nem vertek fejbe vascsővel, illetve ha fejbe verték, akkor már nem annyira liberálisok.)
(A vascsöves egyébként egy Quimby-szám, a zenekar talán legjobb korszakából, és csak nagyon távoli köze van a blogbejegyzésemhez. Csak úgy eszembe jutott.)
Szombathely belvárosában rövidnadrágos, napszemüveges, átlagosnak tűnő harmincas férfi telefonál az utcán.
Közlendőjéhez nem használ hangtompítót, így véletlenül elcsípek néhány mondatot.
„Az a helyzet, hogy a szex mindenképpen benne van az alapárban. Ha nem lenne rá igény, akkor is ugyannyi a szolgáltatás” – magyarázza tudálékosan.
Így aztán nem tudom meg sem én, sem a többi arra járó, hogy akkor mennyit kóstál most a szex csomagban vagy anélkül.
Tekintsük csak afféle járulékos dolognak.
Nehéz nem belátni, hogy alapvetően slendriánok vagyunk.
Tessék összehasonlítani mondjuk egy-egy osztrák és magyar házat, udvart, pincét, gyárat, irodát, hivatalt, utat, rétet, iskolát, múzeumot, divatot és rock-koncertet, illetve még tízezer dolgot.
Ez a patópálos slendriánság, félrecsúszott nyakkendőség, majdmegbeszéljükholnap mentalitás nem teljesen elítélendő, olykor éppen a slendriánság tudja emberibbé oldani az embertelen dolgokat.
Nézzük meg, milyen borzasztó államalakulatokat hoztak létre azok a népek (németek, koreaiak stb.), akik görcsösen komolyan vesznek mindent.
Ehhez képest mennyivel kellemesebb hely volt Magyarország, ahol alaposan elslendriánkodtuk az úgynevezett szocializmust.
Most éppen a kapitalizmust slendriánkodjuk el. De ennek emberibbé tételéhez azt hiszem kevés lesz a szokásos mutatványunk.
A fotón egyik nagypapám egyik kedvenc borozója látható.
Gondolom, tudjátok, hogy merre van.
Mikor gyerek voltam, többször is megbeszéltem a papával a bejárat előtt, hogy ha felnövök, majd itt beszéljük meg az élet nagy dolgait.
Aztán mire felnőttem, nagypapám kilépett a földi világból.
Így soha nem léptem be ebbe a helyiségbe.
Pedig hát lenne mit megbeszélni.