Hazafelé a szerkesztőségből az Óperint utcai Smatch-ba beugrottam kenyérért és tejért. Friss tejet nem kaptam, viszont nem messze a tejespulttól megláttam a töpörtyűkrémet. Azonnal emlékképek tódultak fel a múltból, különös tekintettel a középiskolás vaskúti (Baja mellett) szüretekre, ahol a tízóraik 80 százalékát ezzel a kenyérízesítő technikával tudta le az állami gazdaság. A többiek utálták, én szerettem, ami már akkor is jelezte, hogy ízlés terén szeretek külön utakat járni.
Így aztán a friss kenyér mellé betáraztam a 300 forint körüli összegbe kerülő töpörtyűkrémet, felpattantam a bringára, és a szokásos dinamikával áthajtottam a belvároson. A tempó egészen a Kőszegi utcáig tartott, ahol hirtelen egyrészt olyan érzésem lett, mintha behúztam volna az elsőféket, másrészt mintha egy kerepelőt kötöttek volna a küllők közé. A környék járókelőinek nagy érdeklődése közepette sikerült nem fejre állnom.
Ahogy sejtettem: a szatyromat bedarálta az első kerék. A kérdés ezek után már csak az volt, hogy a kenyér vagy a töpörtyű volt a vesztes. Bánatomra ez utóbbi. A műanyag pexni egy sarkát gyakorlatilag leszabta a kerék, így a krém egy része a szatyor oldalára volt felkenődve, és ínycsiklandozó töpörtyűillat terjengett a környéken.
De nem adtam fel. Egy kis igazgatás és elsősegély után stabilizáltam a doboz helyzetét, és szép lassan hazakerekeztem a sérült áruval. Otthon azonnal a kármentésé volt a főszerep: a krém javát egy új tárolóba tettem, majd estére behűtöttem, ahogy illik. Vacsorára aztán friss kenyérhez tálaltam. Meglehetős sikert értem el vele. Lehet, szabadalmaztatom a kétszerdarálós eljárást.