A házunk mögött van egy kiskert, egy passzolgatásra alkalmas füves rész mellett más növényi élet is pezseg, közötte jó sok fotóizé (rózsa, vadszőlő, stb.) éli világát.
Ezeknek a futóizéknek elég gyakran van levágott, leesett mellékterméke, példéul most is.
Elégetni nem lehet, a kukába nem fér el, tárolásra nincs helyünk.
Mit lehet kezdeni vele? Van valamilyen masina, amivel ez összedarálható, vagy komposztálható esetleg az űrbe juttatható?
Jöjjön hát a női divatról szóló újabb tanulmányom. Mert értek hozzá, azért.
Nyilván nem én vagyok az egyedüli férfi, akinek a nyár folyamán feltűnt a női hasat szabadon hagyó topok idei bazi nagy népszerűsége.
Nem az én stílusom, de sebaj, a női lélekhez úgy hozzátartozik a csábítási ösztön, mint közbeszerzésekhez a korrupció. Nincs ezzel semmi baj – mármint az ösztönnel, a hasonlattal és a korrupcióval viszont igen -, nem vagyunk egyformák, valaki a meztelen hasra gerjed, valaki másra. Aki a meztelenséggel akar hódítani, annak meg tudomásul kell vennie, hogy egyre magasabb a férfik ingerküszöbe, így évről-évre rövidebb topokkal lehet elérni ugyanazt a hatást. Mondjuk ez legyen az ország legnagyobb problémája.
Mindazonáltal az idei nyár más trendekkel is szolgált. Nemcsak hogy egyre több nő hord egyre rövidebb topot, de a nők bátorsága is egyre nő. Arra gondolok, in concreto, hogy egyre többen hagyják szabadon a hasat olyanok is, akiknek – szerény véleményem szerint – nem feltétlen előnyös a viselet. Magyarul: kitüremkedik a has a nadrág és a top közötti részen. Az angolszász szakirodalom a jelenséget a „muffin” szóval illeti.
Nem nehéz rájönni, hogy miért.
Minden valamirevaló tanulmány végén illik levinni valamiféle konklúziót. Az enyém így néz ki.
1) A muffin is szexis
2) Egyre őszintébbek a nők, ezt díjazni kell
3) Jogukban áll a muffinnal villogni, csak rosszul járnak
4) Kormányrendelettel kellene betiltani a muffint
5) Inkább Tibet felszabadításával kellene foglalkozni
Egy korábbi tanulmány a női divatról.
Olvashatatlan, érdektelen, vicces és dühítő. 6 év kormányzás után azzal előállni, hogy milyen fasza lesz (ha egyáltalán ezt lehet kihámozni belőle)két-három-négy év múlva, majd felsorol olyan dolgokat, melyeket simán meg lehetet volna eddig is csinálni. Mit lehet erre mondani?
Egyedül az SZDSZ tudna érdemit és csúnyát szólni, de meglepődnék, ha megtenné. Igent fog mondani. Na persze előtte eljátssza a szokásos incselkedő, elcsábításra váró, de magát már elhatározottan odaadó, kipirult arcú hölgy násztáncát.
Szóval marad minden a régiben. Szopunk. Csendesen, szépen. Ez az ára annak, hogy Gyurcsány és barátai annó hatalmon tudtak és tudnak maradni.
A többi végtelenül burjánzó szöveg, szöveg, szöveg.
Még egy normális publicisztikát sem ér meg.
Irgumburgum.
Morn bejegyzéséről jutott eszembe, hogy nekem is van egy eddog sehol nem publikált képem. A műalkotás-sorozat címe: bombázók a jet-ski hátán. Ára 20 kuna.
Valamiért eddig elkerülte figyelmemet a Kapcsolat.hu, amely az – amúgy hatalmas pénzek felett diszponáló – baloldali Táncsics Mihály Alapítvány égisze alatt működik. Baja Ferenc, a kuratórium elnöke.
Pedig jó kis oldal, ide költözött most Gyurcsány Ferenc blogja is, ahol remek posztok és még remekebb hozzászólások vannak. Komolyan érdemes belenézni mondjuk a maiba, vagy hogy „A hajón a legnagyobb izgalmak egyike a zsilipelés”.
Nem a miniszterelnök, hanem maga a főszerkesztő számol be a Sziget-élményekből, ahova a Kapcsolat.hu is kiment civil-sátorozni.
Ez rendben is van, annyira nem vicces, inkább érdektelen, hanem magában az élménybeszámoló posztban felcsillan a humorral kevert 70-es évekbeli Népszabadság.
„Rengetegen álltak meg a sátrunknál, az első pillanatban kicsit akadozva, kicsit döcögősen indultak a beszélgetések – szigetlakó fiatalok a közélet szó hallatán elbizonytalanodtak, összehúzzák szemöldöküket. Voltak, akik azonnal kijelentették: őket nem érdekli a politika. Ennek ellnére ott ragadtak, bár nem voltak kecsegtető nyereményeink, vagy értékes ajándékaink. Egy közéleti totónk volt – ami találkozott a szigetlakók kíváncsiságával. És máris elkezdtünk beszélgetni… Látták, hogy nem agymosni, agitálni, politizálni akarunk, hanem beszélgetni, bemutatkozni. Azonnal nyitottá váltak.
A „nem nézek híradót, úgysem tudnám kitölteni” attitűd egy csapásra átváltozott: beszélgetős, „ááá, tényleg, hallottam róla, helyesnek tartom, nem tartom helyesnek” – hozzáállássá.
És rájöttek, hogy a közélet nem pusztán a médiában fogyasztható szintű és minőségű napi politika, nem pusztán a parlamenti pártok kézzel fogható, időnként fülsiketítő megnyilvánulásainak csokra – hanem ezernyi ügye, milliónyi témája az egész életünket átszövi.”
Aki volt már a Szigeten, az tudja, mennyire így működnek ott a dolgok.
A poszt címe is frappáns: Kiszigeteltünk, nem pedig el
Folytatás és remek hozzászólások itt.
Ha nem felejtem el, majd még szemezgetek.
Már csak néhány óráig biciklis paradicsom a Thököly utca. Használjátok ki.
Olvasom nap mint nap a grúz helyzetet, és menetrend szerint sikerül felpiszkálnom az adrenalin-szintemet.
Ma például ezt: „Oroszország folytatta a mellébeszélést Grúzia ügyében. Bár a kivonulást ígérték már hétfőre, keddre, péntek reggelre, most péntek estéről beszélnek, a szárazföldi erők főparancsnoka meg még maradna tíz napot.” Innen.
Szóval az oroszok az olimpia megnyitója alatt szépen bevonultak hernyótalpasokkal egy független ország területére, ahol halomra lőtték, bombázták, elkergették stb. akiket kellett, majd letelepedtek kempingelni egy kicsit. Ismerős képlet, mondjuk.
Mindezt a világ gyakorlatilag tétlenül szemléli, mintha ez így kurvára rendben lenne. A szabadságra, az emberi jogokra és uborka hajlásszögére oly kényes EU is lapul mint szar a fűben, egyből tele a gatya, amikor valamit valóban tenni kellene, vagy legalább szólni, hogy gyerekek, ez talán mégsem kellene, mert még durcásak leszünk.
Kíváncsi lennék valami hivatalos magyar véleményre is, ami túlmutat a szeressük egymást gyerekek szintjén.
De nem szól senki, elfordítjuk a fejünket, mert hátha mérges lesz az orosz medve, és akkor gázt sem ad. Pedig gáz van, és lesz még nagyobb is.
Kicsit irritáló, amikor mástól hallom, hogy bezzeg az osztrákok, azok igen, ott minden fasza, nálunk meg csak a gány.
Mindazonáltal most én is beszállok az irritáló kórusba három aprósággal. A minap Grazban voltunk (erről majd cikkben), kertek alatt mentünk, azaz nem autópályán, és a következő megfigyeléseket tettem:
1) Szép csendben elkészült a határtól a Grosspeterdorfig tartó autóút (lásd a képet), így Oberwart 20 perc alatt elérhető Szombathelytől, és Bécs még közelebb lett.
2) Grazig oda és vissza összesen egyetlen egy (!) kamionnal találkoztunk. Pedig kedd volt és kétszámjegyű, forgalmas főutakon haladtunk. Ez hogy a túróban lehet?
3) Az osztrákok képesek kötelékben közlekedni, 80-90-es sebességgel, szép libasorban haladnak, és oda is érnek, ahova akarnak, időre, senki nem előzget, bujkál, mutatványozik, baszakodik, csak azért, hogy mindenáron balesetveszélybe sodorjon engem, aki erre legszívesebben pisztolyt rántana, és célzott lövést adna le.
Így harap bele az idő oxidálódott vasfoga Weöres Sándor költészetébe. Elég gyorsan.