Józing

Hogy pontosan mi történt akkor, már nem emlékszem, mert a tájban éppen nagyon nem Szombathely ügyeivel voltam elfoglalva, de rémlik, hogy az Óperint utcai Shell-kútnak (akkor még más neve volt) talán nem kellett volna megépülnie. Valami zavaros politikai összefonódás vagy mi volt. Már akkor is. Persze megépült. Már akkor is.

Szóval sokáig és sokan bojkottálták és talán bojkottálják ma is a kutat, talán még én sem tankoltam ott. Meg sok más helyen sem. De most nem erről, hanem éppen hogy valamiféle rehabilitációról van szó. Tudniillik pár hónappal ezelőtt felfedeztem, hogy itt van a városban az egyik legjobb – ha nem a legjobb – bicikli kerék fújó cucc. Amit a képen láttok.

Lényege, hogy nem kell tartani a tömlőt vagy mit, tudjátok, amiből jön a levegő, mert csiptetős megoldás van, az ember a kerítésnek támasztja a bringát, rákattintja a szelepre a kis fémbaszinát, aztán elegánsan odaballag a szekrényhez, és megnyomja a „+” gombot. Mellette ott a tekintélyes méretű, esztétikailag is értékelhető nyomásmérő óra. Gyors, elegáns és praktikus kerékfújó. Jó kis konstrukció.

Ha lenne mellette egy melegvizes kézmosó, szappannal és kézszárítóval, akár kirándulási célpont is lehetne családoknak, kis baráti társaságoknak.

Itt a nagy karneváli fogadásokban és helyi politikai izgalmakban meg majdnem elfelejtettem megmutatni nektek, mit jussoltam az amerikai nagykövettel való találkozáskor.

Két darab amerikai zászlós – kifaragatlan – ceruzát és egy igen fasza, kemény, fényes és színes könyvjelzőt. A tárgyak mindegyikén ott virít a „US Embassy” felirat.

A kedves szuvenírek értékéből az sem von le olyan sokat, hogy a többiek is kaptak belőle.

I love America.

Daturával ma este egy PR-interjúval fejeztük be a hivatalos munkanapot, üdén és frissen, ahogy illik. Le is megy a beszélgetés, elkötve az utolsó kérdés is, diktafon kinyomva, már éppen menni készülünk, mikor is hirtelen irányt vált a beszélgetés fonala. Az interjúalany a festészetről kezd beszélni, ráadásul érdekesen, előjön El Greco, Goya, a francia impresszionalisták, majd a mindebből a filmek, azok közül is például egy Németországban élő törökök rendező, a dán dogma filmek és Almodóvar. Innen egyenes út vezet a magyar költészethez, különös tekintettel József Attilára. Ott ülünk a székeken, ha kinézünk az ablakon, az utcalámpák fényében látjuk, hogy esik az eső. Mindhárman fáradtak vagyunk, késő is van, menni is kellene, azt is tudjuk, ebből úgyse lesz leírva semmi, de mégis: valahogy nehéz abbahagyni. Jólesik.

És még az is lehet, én látom túl pesszimistán az értelem, az érzékenység és az értékes szellemi produktumok életkilátásait a mai világban. Hogy mindez itt lappang a máz alatt, sokan éheznek is rájuk, csak meg kellene kapargatni a felszínt.

Az utóbbi években egyre szimpatikusabb politikai irányt vesz az MDF, nemcsak belesimul a honi közéleti ganéjba, hanem annak előállításának is aktív részese. Onnan feltétlenül, hogy párt összeszűrte a levet Leisztinger Tamás baloldali milliárdossal (lehet egy milliárdos baloldali?) és vele együtt a különlegesen szimpatikus Schmuck Xénia Láz Andorral. Mindez nem gátolta meg az MDF-et, hogy továbbra is fennen hangoztassa a normális Magyarországért politikai szlogent. Igaz, lássuk be, a normalitás képlékeny és szubjektív fogalom, biztos van olyan szemszög, amelyből egy magát európai értelemben konzervatívnak tekintő párt Leisztinger és Schmuck közreműködését abszolút normálisnak tartja. Igaz, én még nem kaptam el ezt a szöget. Ha valakinek sikerül, feltétlenül küldje a koordinátákat.

Aztán amikor az ember fellélegzik, vagy túrót lélegzik fel, csak kíváncsivá lesz, hogy mi lesz itt a Leisztinger-féle szakítás után, akkor jön az újabb – nyilván európai konzervatív értelembe vett – normalitás, mely szerint a frakció nem szűnik meg, mert sikerült beszervezni Lengyel Zoltánt. Hogy hogyan sikerült meggyőzni a független vagy kisgazda vagy mittomém milyen Lengyelt, arra most ne térjünk, ki, legyünk hétköznapi lúzerek, és szemrebbenés nélkül fogadjuk el az MDF közleményét: „a nemzet érdekében összefogásra van szükség, mivel a jelenlegi világgazdasági válság komoly fenyegetést jelent Magyarország számára is, és ebben a helyzetben a Parlamentben továbbra is szükséges, hogy a konzervatív erőknek hangsúlyos képviselete legyen”. Káromkodni csak halkan tessék, elég későre jár.

Hogy pontosan kit kíván a világgazdasági helyzet, a Leisztinger Tamás mögött maradó űr, a parlamenti matematika, az európai értelemben vett konzervativizmus és főként a normális Magyarország, annak célszerű mondjuk átkattintania a Figyelőnet tavaly augusztusi írására. És akkor mindkárt tisztábban látjuk, hogy mitől megy a villamos.

A hétvégén ez a kis kiírás került az ajtónkra. Remélem, elég egyértelmű. Fenének van ideje és kedve azt a rengeted szemetet a szelektívbe hordani. Éljen a környezetvédelem és a lustaság.

Eddig jók a tapasztalatok, az eredményről folyamatosan beszámolok.

„Ha 3c>0 és 11c és 12c kitöltött, akkor 11b=12b! (Hibakód=<1376/>) 1.oldal” – kapom most a hibaüzenetet az elektronikus tb-bevallásnál.

Egyébként a bevallási program remekbe sikerült valami. Közel egy évtizedes online szerkesztői gyakorlat után nem értem a logikáját, és hadd legyen nagy arcom: azt hiszem, nem bennem van a hiba.

Valami elképesztően furcsa rendszer, sajátos keveréke a túlbonyolítottságnak, a primitivitásnak és a felhasználó-ellenességnek: Java-alkalmazások a szerveroldalon, plusz saját gépen futó programok, ilyesmi. Elképzelem, ahogy bírkózik vele a kőfaragó és balettáncos. Nem azt mondom, hogy nem lehet vele bevallani, csak könyörgöm: miért így?

Három-négy hét kihagyás után egykedvűen húzom vasárnap reggel a futócipőmet. Tudom, le fogom futni az a nyavalyás 10-12 kilométert, meg azt is, hogy a nem lesz nagy élvezet. Mindig ez van, ha az ember hanyagolja. A test benyújtja a számlát, de semmi gond, ez így van jó, vele jár. Szinte megnyugtató. A köd már kevésbé. A városból kivezető úton is látszik, hogy sűrű, de igazi valója a fák és mezők között derül ki. De azért futok bele érzelmek nélkül a ködbe, céltalannak tűnik az egész, de az ember megrántja a vállát, és nem gondolkodik. Dupla autólámpák bontakoznak ki a homályból, valahol a tejben vonat kattog. Mozgásban maradni, az a lényeg. És nem is marad el a jutalom, mikor visszafelé ismét beérek a városba, hirtelen kitisztul az ég. Süt a nap. „Amíg az ember látja a napot, nagy baj nem lehet” – idézem magam.

Holnap (vasárnap) este a TV2-n 22.05-kor 8 mérföld című film, Eminem főszereplésével.

Az Eminem-rajongók nem nagyon szeretik, mert nagyon más, mint amilyennek várták. Amúgy egy őszinte, jó, szeretnivaló film, aki tudja, nézze meg.

Kiváló kommunikációs, politikai és erkölcsi érzékkel indította útjára a szocialista párt nemrég a Beindultunk című sikerkampányt, ami arról igyekezett meggyőzni a lakosságot, hogy most aztán tényleg. Az egyszerre irritáló és muris agymosási kezdeményezést nagy ügyesen sikerült a pénzügyi válság felbukkanására időzíteni.

Ez a nüánsznyi hitelességi és hatékonysági probléma feltűnhetett az illetékeseknek is, így aztán a nagy beindulást most az „útvonal újratervezése” követi. Datura nagyon jó ráérzett, hogy mi lesz a kommunikációs főcsapás: fogd rá a válságra! Idézet a kongresszusról szóló szombati mszp.hu beszámolóból: „Gyurcsány Ferenc pártelnök-miniszterelnök gyakorlatilag in medias res, a gazdasági világválság, a pénzügyi nehézségek okozta helyzetről beszélt. Kiemelte, hogy nincs ok pánikra, előre kell tekinteni, s meghatározni azt az utat, amelyet a vihar elültével járnunk kell. A miniszterelnök felvetette, hogy a kapitalista, piacgazdasági viszonyok előtérbe helyezték a pénzközpontú szemléletet, ám mindez megingott. Fontosnak tartotta azonban, hogy Magyarország jól felkészült, a védekezési stratégiája kiváló, nem sodort el minket is az ár. Javaslatot tett továbbá, hogy ilyen helyzetben országos összefogást teremtsünk, amelyhez a kongresszustól is támogatást kért.”

És a beindulás? Azzal meg az van, hogy a párt teljesen eltüntette a honlapjáról a kampányt, és elkezdte lekaparni a falakról az óriásplakátokat. Ezt szombaton dél körül fotóztam a Borostyánkő melletti tömbnél: