Józing

Nemhiába hajtogatom már egy jó ideje, hogy a kiskereskedelemben a Lidl a király. A múltkor egy gitárszettet találtam a középső soron, most az izgalmak még magasabbra hágnak.

Kezdjük a szipológiával. Merthogy ebből a szempontból is fantasztikus hely a Lidl. Az ember bemegy tejért, kenyérért és paradicsomos halért, és közben megakad a szeme olyan dolgokon, melyek eddig még életében nem jutottak eszébe, de amikor meglátja őket, egyből rájön, hogy mi hiányzott az életéből.

Például egy digitális időjárás-állomás. Egyik fele kint, a másik fele bent, a kettő között rádióösszeköttetés. Segítségével megtudjuk, hogy mennyi a szélerősség, mennyi csapadék esett, mennyi a hőmérséklet és a légnyomás, a páratartalom és hogyan alakul a személyes hideg- és melegérzetünk. Csupa hasznos dolog, az ember mielőtt reggel öltözködni kezd, csak rápillant a monitorra, és máris tudja, hogy mi a dörgés. Nem is tudja, hogyan nem jutott eszébe valami hasonló szerkezet, hogyan tudott e nélkül élni. A teljes élet csupán illúzió volt.

És – most jön a történet csattanója – mindez a jó csak 15 ezer forintban van, egyharmada a gitárcuccnak.

Majdnem azt írtam, hogy a sárvári Flextronics elég egyéni módon szabadult meg a munkavállalóitól, de nem lenne igaz, mert ez a munkaerő-bérléses módszer nem túl egyedi.

Éljenek a multinacionális cégek, és éljenek azok, akik ezt természetesnek tartják. Éljünk mi.

„Hétfőn kellett volna megkapniuk a fizetésüket, de helyette szombaton reggel csak ötezer forintot kaptak az útra a közvetítő irodájában, szállásukat viszont el kellett hagyniuk. Mások elmondták, volt, aki az esti műszakban még dolgozott, de műszak végére már érvénytelenítették a belépőkártyáját”. A részletek az Origón.

Nem azt mondom, hogy a világ legjobb vicce, de egyrészt itt helyben fotóztam, másrészt hétvégére megteszi.

Szóval volt a Palace-ban egy nagyon jó Kaukázus-koncert, amiről majd olvashattok a Kimozdulón.

Eredetileg meg is akartam írni az éccaka, de aztán rájöttem, hogy nem biztos, hogy az egész város ragaszkodik ehhez. Másrészt találkoztam a helyen egy régi nagyon kedves ismerőssel (lásd a kép), aki a koncert után több órán keresztül érdekfeszítő történeteket mesélt Ázsiáról, különös tekintettel Japánra. És mivel Japán – itt nem részletezendő okok miatt – amúgy is a szívem csücske, csak hallgattam a történeteket, miközben egymás után rendeltem ki az enyhén alkoholos köröket.

Ezért kell most kicsit várnotok a koncert-beszámolóra. Szerintem túlélitek.

Love,

-t-

Tudjuk, hogy mindenki nagyon szeret bennünket. Mert aranyosak, okosak és jó fejek vagyunk, akik nem kötelezték el magukat így vagy úgy, így elég lazán és jóízűen lehet velünk erről vagy arról beszélni, leülni velünk egy kávéra vagy álldogálni egy pohár itallal a kézben. Ja, majdnem elfelejtettem, hogy nagyon humorosak is vagyunk.

Szóval értem én, hogy ilyentájt miért kapunk sok elektronikus jókívánságot, melyek már el is kezdtek potyadozni. De talán még időben szólok, hogy mi nem ragaszkodnánk annyira a csillagszórós, hóemberes, bejglis, malacos képekhez, főleg ha azok PR-cégektől, intézményektől jönnek és pdf-formátumúak. Ha kapunk ilyent, persze elolvassuk, örülünk meg minden, de ha idén egyik vagy másik karácsonyi vagy újévi levlistáról lemaradunk, akkor abból nem csinálunk ügyet.

Miközben soromra várok az Art Caféban, két tevékenységgel igyekszem elűzni az időt.

1. Fényképezem. Egyrészt a szomszéd asztalnál ülő szereplőket, másrészt a szakma előttem heverő attribútumait. Közben arra gondolok, hogy a fényképezés mennyivel könnyebb és gyorsabb tevékenység, mint az írás. Meg hogy ezek az attribútumok milyen közhelyszerűek, és hogy menyire nem szeretek azonosulni a közhelyekkel, és ami ebből következik: a szakmával. Valahogy mindig is kívülállónak éreztem magam, és ezt mindig örömmel nyugtáztam. És ez minden korábbi foglalkozásomnál így volt. Megnyugtató ez az állandósult távolságtartás.

2. A nyilvános mosdók kézszárítási módjairól tűnődöm. Két módszer látszik nyerőnek. A papírtörölközős és a meleg levegős. Részemről egyértelműen az utóbbi a nyertes. Nem is értem a papírtörölköző egyre nagyobb dominanciáját. Roppant kellemetlen érzés vizes kézzel a papírhoz érzi, abba beletörölközni, majd az egészet egy kosárba dobni, mely tele van hasonlóan elhasznált papírokkal. Autópálya melletti mosdók egészen katasztrófa-sújtott övezetként tudnak kinézni. És emiatt erdőket vágnak ki. Meleg nyári napokon inkább kiteszem a napra a kezem egy percig, semmint papírral reszeljem le róla a vizet.

Mennyivel higiénikusabb a meleg levegő, ahol nem kell hozzáérni semmihez, az ember csak odatartja a kezét és kész.

Egész nap dirmegek-dörmögök, mint egy öreg medve. Nem veszem észre a jót. Pedig optimizmus nélkül nem érdemes élni. Nézzük tehát most a dolgok jó oldalát. Például azt, hogy már két nap telt el a hétből, és még nem is büntettek meg sehol.

Annyi minden hülyeségről írok itt nektek, a lényegről meg közben elfeledkezem. Néhány hét óta egy új, csilivili kerékpár büszke tulajdonosa vagyok. Ha nem köszönök vissza, akkor ez valószínűleg ezért van. Kasztot váltottam, kéretik megérteni.

Egyelőre még szokom az új életérzést. Ha hajtom, akkor megy, ha fékezek, megáll, ha sár van, nem lesz tele a nyakam a cuccal. De a legjobb mégiscsak az, hogy dinamó van rajta. Oké, talán nem az álomút kategória, amikor széllel szemben kell hazatekerni egy városszéli, éjjeli buliból, viszont kompenzálja, hogy nem kell figyelni a lemerülő elemekre vagy esetleg a világítótestek le és felszerelésére. Talán az életkor mondatja velem, de optimális állapotnak tűnik.

Sokáig törtem a fejem, mi történjen a régi bringával, amely oly sokáig szolgált hűségesen, hóban, fagyban, esőben, megannyi politikai és gazdasági válság közepette. Nos, mivel alapvetően és ösztönösen környezetvédő vagyok, meg a szívem is elfacsarodik, amikor szívhez nőtt tárgyakat kell kihajítani, úgy döntöttem, megtartom. És végre arra használom, amihez már régóta kedvem van: terepkerékpár lesz. Mihelyst megjön a jó idő, irány a szabadidőpark és a többi hasonló hely, ahol végre kedvemre tudok őrjöngeni. Ilyesmihez sose késő.

Az Origo-csoporthoz tartozó szakportál, a hg.hu oldalán hosszabb írás jelent meg a szombathelyi színházpályázat első körének győzteséről, a Zsuffa-Kalmár Építész Műterem tervéről.

A cikket – amely elég sok meglepő információt is tartalmaz – itt tudjátok elolvasni.

Csak arról nem lehet olvasni sehol, hogy gyakorlatilag az eredményhirdetéssel egyidejűleg mondta ki a szombathelyi közgyűlés, ha nem is direkt, de az egymilliárd forint átcsoportosításával indirekt mindenképpen, hogy mostanában nem akar kőszínházat építeni.

Ami talán nem is akkora baj, de úgy tűnik, bármely forgatókönyv valósul meg, az kellően átgondolatlan.