Józing

Ebharapást szőrével. (Valahol a Savaria Szálló mellett)

Tele van talánnyal az élet. Itt van például az aktuális IBUSZ-reklám, amely arra biztat, hogy haladéktalanul foglaljuk le a nyári utunkat. Az üzenet nyomatékosítására két figura is megjelenik a tengerparton. Az egyik egy citromsárga csillag. De mi mellette az a narancssárga?

Nem kerülhettem el a végzetemet. Ma megnéztem a Mamma Mia című szuperprodukciót. És nem értem. Illetve értem, persze hogy értem, látom, hogy átkozottul profi, minden apró anyacsavarja és rugós alátéte a helyén van, és azt hiszem, azt is értem, hogy mit szeretnek benne oly nagyon a nők.

De mégis. A huszadik perc után, amikor már a görög táj nagyszerűsége sem tud elbűvölni, elkezdek unatkozni, és háttér-tevékenységgént nekiállok egy új tűzfal telepítésének. Hogy aztán a egyre inkább a film váljon a háttér-tevékenységgé.

Az ABBA-szövegek viszont jobbak, mint amilyenre emlékeztem.

Minden szilveszter délután meglepődöm, hogy atyavilág, én mennyire intenzíven nem kívánom ezt a hátba veregetős, sósat törő, tévét kapcsolgató, sasjóskás, fehérabroszos, konfettis, utcazenés, tűzijátékos, maci álarcos, disznóvicces, poharat fogdosós, petárdadurrogtató, sörös, boros, pezsgős, himnuszos, behányós éjszakát. És ehhez a nem kívánáshoz tartani is szoktam magam.

(A képeket most csináltamn a szombathelyi Fő téren.)

Mindig több könyvet olvasok párhuzamosan, de Frank Schatzing Híradás egy ismeretlen univerzumból című, 550 oldalas művét még a szokásosnál is lassabban küzdöttem le. Így jött ki a lépés.

A könyv a tengerek világát, kialakulásukat, életüket és várható jövőjüket mutatja be. Talán emlékeztek rá, ebben volt szó a finninről, arról, amikor a cápákat élve megfosztják uszonyaiktól, majd egy elegáns mozdulattal visszadobják őket a tengerbe, ahol szépen lesüllyednek a tengerfenékre meghalni.

Közben ehhez találtam egy képet is:

A könyvről eredetileg kritikát akartam írni, de hagyom a fenébe, egyrészt mert nincs hozzá kedvem, másrészt meg amúgy is csak afféle függelék, amit a szerző eredetileg a Raj című regénye kiegészítésének szánt. A Raj egyébként kiváló olvasmány, aki nem veti meg a szórakoztató irodalmat, azt a típust, amikor az író egyszerre tesz bele munkát, energiát, tehetséget és gondolatot egy műbe. (Egyszerűsítve: a Raj az irodalom kategória, A da Vinci kód meg nem az.)

A cápák amúgy egészen lenyűgöztek, igaza van az írónak, amikor azt írja, hogy „minden tekintetben megdöbbentő lények”. Nem akarok itt részletekbe menni, de olyanokat tudnak, hogy 250 kilométerről meghallanak hangokat, képesek az egészen elhanyagolható elektromos mezőket észlelni. És mivel minden élőlényt körülvesz elektromos mező, így nem lehet elbújni előlük, mert mindenhol érzékelik az élő testet, legyen szó iszapról vagy szikla túloldaláról. Ráadásul ha izgulunk, gyorsabban ver a szívünk, a szív pedig elektromos ritmuskeltő. A cápa – ha akar – megtalál.

De nem nagyon akar. Annak, hogy valaki a cápa fogai között hal meg, annyi az esélye, mint egymás után megnyerni két lottóötöst. A Tófürdőn valószínűleg még ennél is kevesebb.

A könyv utolsó harmada már nem annyira izgalmas, de azért itt is vannak érdekességek. Például a tengeri szállításról, melyről én valamiért azt hittem, hogy marha drága, és most kiderül, hogy éppen hogy olcsó, és „hála” az irdatlan méretű konténerszállító hajóknak, egyre olcsóbb lesz. Ez alaposan átrendezi majd a világot. A kilencvenes évek elején egy Sony discman eladási árából 10-12 % ment a szállításra. Ma ennek a tizede. Egy motor szállítása most 100 dollár (kb. 20 ezer Ft), egy televízió 6 ezer, egy videomagnó 400, egy üveg kínai bor 26 forintért utazik át a tengeren.

Ahogy a hivatalos beszámolóban olvashattátok, a díjkiosztó gála után némi kötetlen eszmecserére került sor a szerkesztőségben. A kulturált és intelligens szórakozás jegyében.

Ez a videó szivárgott ki a szigorúan zárt ajtók mögött zajlott eseményről:

„Ne a petárdázókat szidjuk, van nekik elég bajuk az egójukkal, hanem arra koncentráljunk, hogy védjük a kutyabarátainkat.

Nézzük el a petárdázók egy napig tartó randalírozását.”

Részletek itt.

Egy kis extra:

Ha téli szünet, akkor Bükfürdő. A bejáratnál egy vagyont hagyunk ott, 11 órakor már nincs üres ágy, a büfé – és minden – drága, mint a fityfene, a 260 forintos kávé majdnem ihatatlan, a létesítmény bizonyos szegleteiben még ott bujkál a szocializmus kísértete, kifelé vita a személyzettel, hogy visszakapjuk a letétben hagyott pénzt. Stb.

És mégis. Jövőre télen megint ugyanitt. És nyáron is.

Az a röhej, hogy mindezek ellenére épített strandon sehol nem érzem olyan jól magam, mint Bükfürdőn.

Tudnak valamit.

„Egy emberi szív 1,5 watt teljesítményt ad le.”

(Frank Schatzing: Híradás egy ismeretlen univerzumból)