Józing

Azt hiszem, valamelyik magyar íróval történt a sztori, legalábbis a városi legenda szerint. Már jó ideje munkaszolgálatos volt, csonttá soványodva éppen ásott vadul valahol a távoli fronton, amikor az unatkozó keretlegény odament hozzá, és a puskatussal egy hatalmasat rávágott a szerencsétlenre. Csak úgy a miheztartás végett. Az író összegörnyedt egy pillanatra az ütéstől, majd felháborodottan eldobta az ásót és dühösen a keretlegény arcába kiabálta: „Tudja, most ment el a kedvem az egésztől!”

Mindez onnan jutott eszembe, hogy ma volt a napja annak, hogy elhagytam a legalább három hónapos diktafonomat, melyet nagy műgonddal választottam ki, és amely be is váltotta a hozzáfűzött reményeket. Vagy a kórházban, vagy az onnan a szerkesztőségbe vezető úton, nadrágzsebből, biciklizés közben mondott búcsút rendetlen gazdájának. Kevés tárgy van az életemben, amit szeretek. Ez történetesen olyan volt.

A kurva életbe.

Fáj és viszket a karom. Kissé el vagyok bizonytalanodva, hogy ér-e ez az egész röhejes minicirkusz ennyit.

——————————————

Frissítés:

Kérném tisztelettel, a minicirkusz mellett röhejes a fenti siránkozásom is. A szervező cég ma reggel értesített, hogy megvan a diktafon.

Áldassák a nevük. Life is great and it is good to be alive.

Részletek később. Stay tuned.

Nemrég egy színházi próba előtt tértem be a színházi büfébe, és egy nagyon korrekt kávét kaptam 100 forintért.

Tegnap este a vörösbort teszteltem le. 150 forintért adnak egy deci villányi vöröset, és mielőtt bárki lebiggyesztené a száját, gyorsan hozzáteszem, hogy a színvonala magabiztosan a magyar vendéglátó-ipari folyóbor-sztenderd felett van.

Aminek szívből örültem. Már csak azért is, mert életem egyik legrosszabb villányi vörösborát történetesen egy, a pécsi színház melletti, amúgy nagyon is barátságos és bohém helyen abszolváltam, cirka egy évvel ezelőtt. Kissé megtörve az este lendületét.

Tavaly egyébként 300 Ft/liter áron vettem nagyon jó kis gyöngyösfalui vörösbort.

Pár éve volt, nyár volt és meleg, én éppen látogatóban a szüleimnél kihajolok a nagyszoba ablakán. A látvány négy évtizede gyakorlatilag nem változott semmit, a házak ott vannak, ahol voltak, a háttérben -amely valójában az előtér – az erdő és a Mecsek.

Mindig furcsa, egyszerre megnyugtató és nyugtalanító érzés hazamenni, vagy akár csak egy ott készült fényképet nézegetni. Több mint egy éve nem jártam arra.

Munkából és a bürokratikus napi gyakorlatból adódó körséta a szombathelyi belvárosban. Intézmények, rt-k, kft-k, bt-k és miegyebek cégtáblái az utcafrontokon, nevek a reklámokon. Vajon hány százalékának az a fő vagy melléktevékenysége, hogy a nehezen összegürizett adóforintokat könnyed magánzsebekbe irányítsa? És ennek a százaléknak mennyi köze van ahhoz, hogy folyamatos válság és sarc az életünk.

Csúnya, helytelen, populista gondolatok ezek, el is határolódok magamtól.

Ma, január 22-én van a magyar kultúra napja. Ma ezt jó sokszor és jó pár helyen bemondják, leírják, hangsúlyozzák. Sok helyen mindenféle díjakat is kiosztanak.

Hogy minden mennyire érdekli az embereket, azt jól tükrözi a Hirkereső.hu hírportálnak a délután fél három körüli toplistája.

Szóval ez a magyar kultúra napja. És akkor tegyük hozzá, hogy interneten a hírek után kajtatni messze nem a szellemileg toprongy réteg szokása.

Még az sem mondom, hogy emiatt nem tudok aludni, csak annyit, hogy ez van.

Hírkereső.hu

Nem tudom, mennyire a show része, de ez a csávó elég lendületesen kezdett odaát. „Barack Obama befagyasztotta a Fehér Ház magas beosztású munkatársainak fizetését. Azt is bejelentette, hogy szigorítani fogja a kormányban dolgozó egykori lobbistákra vonatkozó előírásokat.” Innen.

Lehet, a látszat csal, de a magyar kormányzat, mintha egy nagyon picivel teszefoszább lenne. Én nem bánnám, hacsak a show miatt is, de mondjuk kirúgnák a fél parlamentet.

Mindegy, ettől függetlenül adódik a mai kérdés: Elfogadnátok-e Obamát magyar miniszterelnöknek?

Az alábbi kis videó választ ad a címben feltett, első olvasatra idióta kérdésre. Simán lehet keresztezni őket, és a végeredmény módfelett látványos. Meg giccses persze (vagy nem?), de ez most mellékszál.

A szerkezetet Dél-Koreában hozták tető alá. A Han folyó felett ívelő Banpo híd két oldalán 1,2 kilométer hosszan spriccel a víz, percenként 60 tonna. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, közben mindenféle látványelemek is színezik a csobogást: a víz kereken 100 konfigurációra „táncol”. A hang- és fényelemeket egy német cég építette ki.

Elmúltak már azok az idők, amikor a szórakozásra vágyó világi ifjak néhány liter kadarka után a falhoz csapdosták a poharaikat, majd beugrottak a nagybőgőbe.

Most inkább az van, hogy kimennek a mellékhelyiségbe és ököllel vagy akármivel becsapják a piszoár feletti digitális képek üvegét. Megállítva a pillanatot. A tulaj őszinte örömére.

Az alábbi életképekre a közelmúltban bukkantam egy szombathelyi vendéglátó-ipari egységben.

Állandó báli tudósítónk már javában dolgozik élményeinek szövegbe öntésén.

Addig nézegessetek képeket.

Képgaléria itt.

(Hát bogárkáim, a helyzet az, hogy ez továbbra sem az én világom.)