Józing

Ha nyár van, 35 fok, a belváros utcáin tolja vissza a hőt az aszfalt, egészen meg tudom érteni a görögöket, akik, ahelyett hogy gazdaságot építenének, pénzt gyűjtenének és profitot számolnának, inkább leülnek a tornácra, hörpölik a hűvös bort, mellette lassú pillantásokkal szemlélik a körülöttük levő világot. Csak úgy önmaga kedvéért.

Mert a nyári, lassú nézegetés meghozza a gyümölcsét. Ilyenkor az ember például észreveszi, hogy a Kossuth utca végében, a városházánál, ahol hosszú évek óta naponta többször is elrobog, emléktábla áll Kossuth Lajosnak.

Nyáron van idő és kedv megállni, elolvasni a hosszú feliratot, hogy vajon Kossuthnak mi köze volt Szombathelyhez. A táblából az derül ki, hogy valószínűleg semmi. Nem egy tragédia. A tábla elfér, Kossuth Lajost, ezt a bajkeverő, könnyen beazonosítható alakot meg szeretjük. Hiteles figura volt, kevés ilyen van a magyar történelemben, a jelenről meg nem is beszélve.

És ha már jelen, nyár és hőség, van idő eltűnődni azon a totál értelmetlen, minden racionalitást és történelmiséget mellőző kérdésen is, hogy mit csinálna most Kossuth Lajos.

Képes lenne-e megmozgatni ezt a masszát? Meghallgatná-e egyáltalán valaki? Vagy egyszerűen csak legyintene és kihúzna Amerikába vagy a strandra?

Üljünk ki a tornácra és tűnődjünk el rajta. Annyira haszontalan tevékenység és annyira ellentmond az elvárásoknak, hogy akár meg is tehetjük.

Először azt hittem, valami vicc, de kiderült hogy nem:

——

„Higiéniai okokra hivatkozva egy 2010-től hatályos rendeletmódosítás megszüntetné a hagyományos disznóvágást – írja a hétfői Magyar Hírlap

A falusi vendégasztal-szolgáltatókat lehetetlenítené el a kormány által 2010-től tervezett higiéniai nemzeti útmutató rendelet, amely a hagyományos disznóvágást gyakorlatilag eltörölné. Ha például a házigazda leöli disznaját, annak húsából nem készíthet pörköltet a vendégeinek. Erre kizárólag akkor lenne lehetősége, ha saját vágóhidat létesít, vagy a disznót elviszi a legközelebbi üzembe. Innen.”

Lesz hozzá cikk is, meg lesz más is, addig mindenki bírja ki és nézegesse itt a fotókat!

Tudja valaki, hogy Szombathelyen hol lehet cekkert kapni? Tudjátok, olyan hálós zseberevághatót, amely annyira kinyúlik a dobozostejekkel, mint az euró bevetetési dátuma, de jó erős füle van, bírja az üveges söröket is, ha meg élő tyúkot vennék a piacon, az ki tudná dugni a fejét a lyukakon.

Hol van ilyen?

Éppen most olvasom, hogy a traffipax-tender körül három jóravaló, becsületes, a maga erejéből felkapaszkodott vállalkozó érdekeltségi körei viaskodnak: Pintér Sándor, Puch László és Kóka János. Nyilván ez így van rendben, nem is figyelünk már fel ilyen apróságokra, lassan kár leírni az ilyesmit. Majd az erős kutyák elrendezik maguk között a dolgot, mi meg birkaként befizetjük majd a gyorshajtási büntetéseket. Úgy kell nekünk.

Naponta annyi ügyet öklendezik fel a magyar közélet, hogy egyszerre fulladunk bele és egyszerre válunk rájuk immúnissá. Valamiért azt gondolom, ez így nem mehet a végtelenségig, de olykor még én is tévedek.

A legszebb mai termés nem is a traffipax, hanem ennek a BKV-s hölgynek az ügye. Szalainé Szilágyi Eleonóra a gazdaságilag kirobbanó formában levő cégtől, melyet persze a lakosság tart el, korábban potom 100 millió forint végkielégítésként kapott, ami önmagában is elég harisnyára, villanyszámlára, ilyesmire, de aztán a cég meggondolta magát, és tovább foglalkoztatta, havi négymillióért, mert a jó szakembert meg kell fizetni.

Most a politikusok vizsgálódnak, hogy jogszerű-e. Vicces.

Hogy pontosan mit kellene csinálni az egész díszes vizsgálódó és vizsgált társasággal, most nem írom le, mert még azt hihetnők, hogy az indulat beszél belőlem. Pedig nem. Annál valami sokkal komolyabb.

Tessék kiszámolni, egy átlagfizetésből hány összvonalas bérlet jön ki, tegyük mellé ezt az Eleonóra-ügyet, aztán tűnődjünk el, mi a jó túró is van most Magyarországon. És hogy akkor nekünk, hétköznapi kiskutyáknak milyen lehetőségeink maradtak, mérlegelve a traffipax-tendert is persze.

Hallgatom egy kisebb amerikai rádió betelefonálós műsorát. Az ember egy bizonyos tapasztalattal a birtokában már óvatosan általánosít, de amit hallok, az alapján alaposan gyanítható, valami változóban van az USA-ban is.

A betelefonálók magyar fülnek is módfelett ismerősen csengő tartalmakat fogalmaznak meg.

„Mi történt ezzel az országgal az utóbbi időben? Kifoszt bennünket a pénzügyi maffia, mi meg hagyjuk.”

„A fehércipős maffia megkopasztja az országunkat.”

„A büdös francba ezekkel a kapzsi faszikkal”

„Az embereket megfélemlítik, szegénységben tartják, hogy uralkodni tudjanak rajtuk”.

„Nem Wall Streetre, hanem főutcákra, nem bevásároló-központokra, hanem parkokra, nem agrobizniszre, hanem családi farmokra van szükségünk”

Amerika hangjai, 2009. július 23. Még az is lehet, később mindennek jelentősége lesz.

Az ország teljesen más pontján lakó, nyaraló ismerőseim számoltak be kígyóval kapcsolatos kalandjaikról. No nem kell nagy kalandokra gondolni, egyszerűen csak láttak kígyókat, jellemzően siklókat, jellemzően többet.

Mivel korábban nem halottam ilyen sztorikat, főleg nem yen sűrűségben, felvetődött a gyanú, hogy szépen elszaporodtak a derék lábnélküliek. Nem tudom, mennyire érdemes messzemenő következtetést levonni mindebből, mindenesetre nekem van egy múló, de még mindig elég erős kígyófóbiám. De erről most csitt.

Miről is lehet tehát szó?