Józing

Egy ilyen kép mellé nagyon könnyű lenne valami közhelyet idekanyarintani, de ettől engedelmetekkel eltekintenék.

Néhány órája fotóztam.

A képen tisztán látszik, hogy az őz füle akkora, mint a feje.

Gondolom, nem vagyok egyedül, aki észrevette, hogy az utóbbi években rohamosan terjed a tegezés Magyarországon.

Nem új jelenségről van szó, korábban is tapasztalható volt, hogy az azonos munkakörben vagy azonos munkahelyen dolgozók, azonos pozícióban levők mindenféle pertuivás nélkül tök ismeretlenül egyszerűen tegezni kezdték egymást. A ráadásul egyre gyorsul, mindenki egyre szélesebb körben értelmezi az azonos munkakört és az azonos társadalmi pozíciót.

Hogy mindez mit tükröz, azt majd a szociológusok és a nyelvészek elmagyarázzák (mindkettő kellemesen felelősségmentes állás), ám érdekesebb, hogy a tegezés immár kezd univerzálissá válni, korábban elképzelhetetlen helyeken és szituációkban bukkan fel.

„Csak tedd le a cuccot valahova!” – mondta például tegnap a futár, aki egy csomagot jött begyűjteni a lakásomról hajnali 8 órakor. A srác nálam 15-20 évvel volt fiatalabb, ami akár hízeleghet is, hogy biztos fiatalabbnak látott a felkelő nap fényénél. A tegezés ennél furcsább volt a szituáció és a szereposztás (szolgáltató kontra megrendelő) szemszögéből, de ezek szerint már itt is elindult valami erjedés.

Senki ne értse félre, nem akarok semmi következtetésre jutni, egyszerűen csak konstatálom a tényeket.

Tessék elhinni, hogy tanítani jó dolog. Pontosabban alapesetben jó dolog lenne. Még most, így tizedlángon is kellemesen csiklandozza az embert, hogy egy cseppet hozzátesz valamihez, de a csepegtetés édes ízét valójában iskolarendszeren belül lehet érezni.

Azt, hogy a szemben, a padokban ülők néhány év, hónap, hét után sokkal többet tudnak, mint korábban, sőt talán 45 perc után is egy hangyányival többet érnek, maguknak és mindenkinek, mint korábban.

Nagy kár, hogy mintha azon dolgozna egy komplett ország, egy ezt az édest ízt hogyan lehet elvenni a katedrán állóktól, hogy a végeredmény valami megalázóan olcsó és savanyú lötty legyen.

Jó lenne tudni, milyen hosszú volt maga a híradó …

Először csak ismerősnek tűnik valahonnan, aztán arra is rájövök, hogy honnan. Csak nehezen akarom elhinni.

Márpedig képséget kizárólag erről van szó.

Kérném szépen, 0:30-nál a mi konyhaablakunk bukkan fel ebben a videoklipben, ráadásul belülről fényképezve.

Ennél jobban, azt hiszem, az hökkentett meg, mikor jó pár évvel ezelőtt egy utazási iroda az egyik családi fotónkkal illusztrálta szicíliai útját.

Most találtam ezt a képet egy finn oldalon. Jó lenne érteni, miket kommentelnek a nyelvrokonok.

Hetente egyszer-kétszer ezt csinálja, ha ilyenkor lekapcsolom a fényt, bosszúsan morog. Szeretné, ha jó színe lenne, mire beköszönt a strandidő.

A volt kormány már nem, a leendő kormány még nem kormányoz. Ahhoz képest, hogy nem kormányoz senki egészen jól mennek dolgok, mi több, úgy tűnik, hogy jobban mennek, mint amikor valaki kormányoz. Semmi görcs, ostoba beszéd, ökölrázás, csak friss levegő, lazaság, béke, relax.

Lehet, úgy kellene alkotmányt módosítani, hogy a kormány mandátuma 2 hónapra szól, aztán 2 év ügyvezetés, átmenet, friss levegő, relax.

Város, Szombathely. Olyan környék, ahol még soha még nem jártam. Csodálkozom is, hogy hogyan lehet ez, hiszen viszonylag közel van a belvároshoz. A meglehetősen széles utca pofásan néz ki, ahogy meredeken, nyári napsütésben ázva lejt a városközpont felé. Kétoldalt takaros házak, a domb alján, tőlem néhány száz méterre körforgalomszerű valami, közepén zöld, virágos, füves felület, virágokkal, pálmafával. Csodálkozom is, hogyan lehet pálmafa errefelé, de aztán látom, hogy dézsában tették ki. Az egésznek van egy olaszos, franciás, portugálos íze. Kissé fura, hogy ez lenne a város, ahol élek, de lerendezem magamban, hogy ez, csak még nem jártam erre.

Lefelé megyek, a pálma felé, valahonnan érkezem. Próbálok gyorsabban menni, ereszkedni az emberek között, de nem könnyű felvenni a ritmust. Hol úgy tűnik, hogy a sebességem, mozdulataim idegesítően lassúak a járókelőkhöz képest, hogy meg villámként cikázok a számomra lassított felvételnek tűnő emberek között.

No akkor elmondom majd én. Azt, hogy milyen jó olykor valódi gondokat valódian oldani meg. Mondjuk azt, hogy ma reggel Morn autójának lemerült az aksija, pontosabban nem is lemerült, hanem behalt, mert öreg volt már, mint a pesszimizmusunk. Lett is hamar új akkumulátor, amit viszonylag könnyű beszerezni a belvárosban.

Viszont a szerkesztőségben meglehetősen ritka a villáskulcs. Mert megszoktuk, hogy virtuális gondokat oldunk meg virtuálisan, hogy mennyire gondok persze, illetve mennyire oldjuk meg őket, az most nem tartozik a tárgyhoz. Szóval a lényeg, hogy a sarukat nem lehet meglazítani a kettes számrendszerben, oda valami komolyabb dimenziók kellenek.

És milyen jó is volt lemenni az utcára, dőlt a napfény a posztindusztriális környezetben, egyik oldalon az egykori gyárkomplexum, másik oldalon a patak meg a zöldje. Aztán be a gyárhoz, ahol kerítettünk villáskulcsot meg szakit, aztán csőkulcsot is, mert kiderült, hogy az is kellett persze. Szóval ott álltunk az utcán, motorháztető felhajtva, felváltva matattunk benne, hol a villással, hol a csővel, és persze a szakinak lett igaza, hogy a 13-as lesz a jó, de végül is majdnem mindegy, nem az volt a lényeg, hanem az egész együtt, napfény, olaj, retro férfifíling, ahogy így együtt négyen, behajolva, csavarodva, emlékeket felidézni, hogy így a Skoda, meg úgy a Lada, aztán meg rábólintani, ahogy pöccre indul Morn kocsija.