Józing

Egész nap nem voltam gép és internet közelében. Egészen pontosan egy balatoni strandon dobáltam a labdát és álltam sorban lángosért és hajgumiért.

Nagyjából más nem is érdekelt. Remekül ki tudom kapcsolni magam.

Estefelé, hazafelé jövet azért bekapcsoltam a Kossuth Rádiót, hátha valami mégis történt az országban.

A vezető hír az volt, hogy egy vonaton valaki leköpött egy kalauzt. Innen azért gyanítottam, hogy nagy dogokról nem maradtam le, miközben vízalatt kézen álltam, és voltam olyan ügyes, hogy kivételesen nem ment tele az orrom vízzel.

Mindent megtesznek, nehogy valaki éjszaka beleessen a lyukba.

1. Ez a dokumentum és kifüggesztése valóban béna.

2. Ennél már csak az kínosabb, ahogy a szellemi siserehad ebből galaktikus ügyet csinál.

3. Miért követik el az emberek mindig ugyanazokat a hibákat?

Most mondja a hírmondó, hogy a belügyminiszter a sajtótájékoztató végén nem válaszolt az újságírói kérdésekre.

Megteheti, persze, nem jogszerűtlen, ráadásul nem ő az első és nem is az utolsó politikus, aki hasonló módon cselekszik.

A kérdés csak az, hogy akkor mi a jó túrónak kell sajtótájékoztatót tartani. Ha kérdezni lehet, akkor is néha elmélázik a sajtómunkás a szeánsz értelméről, ha meg nem lehet, akkor még elmélázni sincs miről.

Egyszerűen el lehetne küldeni a sajtóanyagot e-mailben, esetleg – ha szívatni akarja az online médiákat – csatolva PDF-formátumban. Vagy faxon. De a legjobb, ha a faxot beszkennelve jpg-képként kapjuk.

„Kicsit Harlem, kicsit Manhattan
Menthetetlenül elvesztem
Százasod van és elôtted az éjszaka
Ellôtted mindened, egyedül mész haza”
(Neurotic)

Szinte mindennap elmegyek mellette a szombathelyi belvárosban, de csak most tűnt fel. Még azt sem mondom, hogy nincs jó helyen és jó időben.

Mennyire giccsszagú a kép és a szöveg így együtt?

Alig tötöttem fel az előző blogbejegyzést, máris felfedeztem ezt a jószágot a lépcső mellett.

Meghallgattatott, mondhatni.

Milyen állat ez?

Hoppá, itt valami vagy valaki megváltozott. Tisztán emlékszem, hogy annak idején – és legyen ez az annak idején egy éve, öt éve, tíz éve vagy negyven éve – sokkal több rovar, bogár, pók és hasonló mászkált a világban.

A világ az utca széle, az útmente, a kert, erdők, parkok és hasonlók, pontosabban és tágabb értelemben minden, ami a szemem elé kerül.

Határozottan emlékszem a katicákra, krumplibogarakra, cserebogarakra, szitakötőkre, focibogarakra, pókokra és hangyákra, melyek állandóan és folyamatosan jöttek, hol itt, hol ott, apró testükben hordozva a világ folyásának bizonyosságát.

Most eltűntek. Vagy csak az én szemem romlik látványosan és több tekintetben.

Viszont csigákat láttam. Keltek át az úton.

Az utóbbi időben három gyilkosság is volt Szombathelyen, mind a három néhány száz méterre attól a helytől, ahol lakom.

A negyedik, ami valamivel korábban volt, az kicsit távolabb történt ugyan, viszont a színhely szerkesztőségtől volt néhány lépésre.

Most vagy ennyire kisváros Szombathely, vagy ilyenek a véletlenek. Vagy?

Szombat délután éppen az oladi elkerülőn futottam, amikor nagy brummogással megérkezett egy repülő, és a fejem felett, illetve egy kicsivel odébb elkezdett mindenféle figurákba bonyolódni.

Mivel még a futásom elején jártam, az agyam egész gyorsan összerakta, hogy itten Besenyei (ha jól emlékszem a névre) ügyködik a levegőben.

Néztem is egy darabig, futás közben, elfordított és felfordított fejjel, majd hagytam magára a látványt és a repülőt, és arra gondoltam, hogy nagyjából két variáció lehet igaz.

1. A fickó imádja, amit csinál. Ebben az esetben egyike a világ legszerencsésebb embereinek. Siker, pénz, csillogás, szabadság, izgalom stb.

2. A fickó már marhára unja, amit csinál. Ebben az esetben milyen szenvedés lehet nap mint nap a levegőben trükközni, dugókat húzni, brümmögni. És ezen nem segít siker, pénz, csillogás. Mert akkor rabság van, a rosszabbik fajtából.

Komoly szerkesztőségi vita előzte meg a mai közgyűlést. (Ez nem igaz, de elég közhelyesen, tehát jól hangzik.)

A vita témája az volt, hogy mi módon számoljunk be a mai szombathelyi közgyűlésről. Végül abban maradtunk, hogy nézzük otthon tévén, melegítőben, aztán ha van valami, akkor megírjuk.

Tévé előtt, melegítőben olyan évente egyszer szoktam lenni, azaz komoly, ritka eseménynek ígérkezett a délután.

De még a vártnál is komolyabb és ritkább dolog történt velem délután 3, fél 4 magasságában. Elaludtam a tévé előtt. Szerintem utoljára 20 éve fordult ilyen elő, de lehet, még korábban, a gyerekkorban. Vagy talán soha.

Most 18.30 van, próbálok észhez térni, és közben azokra a sorstársakra gondolok, akik a helyszínen, a székekből kénytelenek végighallgatni mindezt. Ráadásul ha elalszanak, elég szem előtt is vannak.