Józing

Ma délelőtt olyan hosszú sort álltam végig a Sparban, mintha ingyen osztogattak volna valamit, holott erről szó sem volt, vagy nekem legalábbis nem adtak.

Nehezen viselem a sorban állást, viszont amíg a ropik és sós mogyorók mellett araszoltam, volt időm fújni egyet, a fújás mellett meg ismét levonni a konzekvenciát: a nők hajlamosabbak a tolakodásra.

Lehet, hogy a férfiak okozói a háborúknak, hozzájuk köthetők az erőszakos bűncselekmények és az agresszív autóvezetés zöme, de hogy a nők bolti tolakodásban csuklóból vernek bennünket, az biztos.

Amíg a férfiak tök nyugalomban várják a sorukat (és a sörüket), addig a nők remegő izgalommal, kezükben a pénztárcával ide-oda tologatják a kordét, jobb esetbe bele a hátamba, rosszabb esetbe megkerülnek vele, mintha csak körülnéznének ott elöl, aztán ott is maradnak.

Valamiért rendkívül fontos nekik, hogy öt perccel korábban jussanak hozza a cucchoz. Hozzá tartozik a komfortérzetükhöz.

Már pár nappal ezelőtt sejtettem, hogy el kell mennem szavazni, pedig – isten és ördög a tanúm rá – nem igazán szándékoztam ezt; nagyon más programon törtem a fejem.

De hát nincs mese, mennem kell, azért, hogy majd – egy kellően távoli jövőben – ne kelljen politikával foglalkozni és ilyen szórólapokat olvasni.

Nem érdekelnek a programok, nem érdekelnek az arcok, nem érdekelnek a mögöttes történések.

Nem vagyok mérges, nem vagyok ideges és nem vagyok naiv.

Ilyen szórólapokat nem akarok kapni. Pont.

Az én kis cseppemet beleteszem a tengerbe.

A kép augusztusban készült.

A vargánya magáért beszél, ahogy ott áll a fenyők alatt. A háttérben a Kelet-Mecsek egyik kicsi, de annál jobb elhelyzkedésű szállodája az egyik hegytetőn.

A nevét nem mondom meg, mert elöntött a kalmárszpirit.

Mindenkit arról tájékoztatok, hogy falak és belső gátak híján a határ a csillagos ég, vagy a kénköves pokol, vagy leginkább egyik sem, sokkal prózaibb és provincionálisabb az egész, egy jobb sorsra érdemes vidéki kisváros mocsári vergődése, ahol nemes mocsári harcosok híján sáros kertészgatyás kertitörpék között megy a harc. A tét a letiport virágoskert feletti uralom.

Mindenkinek gratula, aki részt vesz benne.

De van olyan olvasata is, hogy vigyorogni lehet az egészen. Igaz, ahhoz be kell vallani, hogy mégiscsak rossz helyen vagyok és rossz időben. Pedig ez nem is igaz.

Miután széthordták az országot, vége lett egy rendszernek, nagyon helyesen és nagyon dicstelenül. Más kérdés az, hogy azért lett-e vége, mert megelégelték az emberek, vagy azért, mert már nem volt mit széthordani.

Ez már lejárt lemez, ha szerencsénk van, tanulunk belőle. Neveket, történeteket, jogi, politikai és pszichiátriai kóreseteket. Persze a magyar nép van annyira ostoba, hogy soha nem tanul semmiből.

Izgalmasabb, hogy mi lesz ezután.

A Fidesznek október 3-a után muszáj lesz olyan területeken is mondani valamit, amiről eddig nem nagyon volt szó, mondjuk hogy hogyan kívánják finanszírozni a gallyra tett önkormányzatokat, folytatódik-e Magyarország sodródása a periféria felé, vagy sikerül megfordítani a hajó útját. Nem ráolvasással, hanem okos törvényekkel, példamutatással. És egyáltalán, akik pozícióba kerülnek, akarják-e kormányozni a hajót, vagy csak a kapitányi bér és a kapitányi egyenruha miatt szeretnének-e a parancsnoki hídon feszíteni.

A napokban találkoztam egy ismerőssel, aki a szombathelyi városházán dolgozik, jó szakembernek, európai mércével is mérhető személyiségnek ismerem (nézzük meg, a helyi politikusok között hányan vannak ilyenek), közelről látja mindazokat az eseményeket és folyamatokat, amelyek a csúnya, fehér házban zajlanak.

Szavaiból, mondataiból nagy keserűség volt érezhető. Azt mondja, azon gondolkodik, hogy elköltözik, messzire, külföldre, Európába.

Merthogy reménytelen.

Valaki győzzön meg, hogy nem az.

Egy reklám az interneten. (Lehet, nem reklám, csak az intelligencia nívóm alacsony, és azért nem tudom, mi ez.)

Nem mertem megnézni, hova vezet, ha rákattintok.

Hónapokkal ezelőtt letört egy darab a szerkesztőség közeli gyaloghídról. Magyarországon valahogy még a beton is jobban mállik, mint a Lajtán túl, de ezt már megszoktuk.

Nagyobb gondot okoz, hogy a darab – ahogy a mellékelt ábra mutatja – a híd bakakocsiknak és kerékpároknak kialakított kis sávjának aljából törött le. Amíg megvolt, addig is nehezen kezelhető volt a 45 fokos emelkedő, de a mostani formájában gyakorlatilag járhatatlan. Kipróbáltam lefelé, majdnem fejre estem, ami látványosnak látványos lett volna, de nap mint nap annyira mégsem vonzó alternatíva.

Ennek következtében aztán nem erre, hanem a belvároson keresztül kerekezem, ami egyrészt jó, mert olykor oda tudok integetni olyanoknak, akiknek jó odaintegetni, másrészt nem annyira jó, mert mintha az autósok azon versenyeznének, hogy ki tud minél kisebb távolságból elmenni mellettem.

Az a mai politikai izgalmakról jutott eszembe, hogy egy-két képviselő, ha nagyon nekidurálná magát – valami zsákos cucc, egy kis vasalat és egy művezető segítségével – pár óra alatt biztos ki tudná pótolni faszán a hiányzó betont. A bringások, a babakocsisok és a képviseleti demokrácia nagyobb örömére.

Kezdem respektálni a spam-küldő hacker cégeket, pontosabban azokat a kreatívokat, akik képesek egyre okosabb és kifinomultabb módszerekkel átkúrni a jónépet.

Ma reggel például arról értesítettek valakik, hogy megváltozott a Facebook-jelszavam, és küldenek egy újat.

——————–

Dear user of facebook,

Because of the measures taken to provide safety to our clients, your password has been changed.
You can find your new password in attached document.

Thanks,
Your Facebook.

——————