Nagyon ritkán jön ki jól, ha valaki csak úgy kitesz a blogra vagy a szeretett Facebookra egy videót, azzal a felütéssel, hogy ezt nézzétek, ezt hallgassátok! Ugyanis az olvasók – ha egyáltalán vannak – jellemzően egész más gondolatok és hangulatok birtokában vannak, amikor rákattintanak egy bejegyzésre, és nem nagyon tudnak mit kezdeni az üzenettel.

Én most mégis kiteszek ide egy videót, ami nem is igazi videó, mivel nem mozog, nem csinál semmit, csak egy másfél perces lemezintró, de az utóbbi hetekben visszatérő motívumként bukkant fel a fejemben.

A Figyelő (idén arra fizettünk elő) egy komoly cikket áldoz arra, hogy a bankok mennyire vannak rákészülve arra, hogy lecsapjanak a magán-nyugdíjpénztárak reálhozam kifizetéseire.

A háromoldalas írásnak az a tanulsága, hogy nem nagyon.

Ha engem előre megkérdeznek, megspórolhatták volna a cikket. Az átlagos kifizetés ugyanis 76 ezer forint volt, ami még Magyarországon sem akkora hatalmas summa, hogy ez ember azon filózna, hogy le kellene kötni 20-30 évre, milyen jól jön majd ez a kis pénzmag, ha megöregszik.

Helyette kétszer elmegy a Tescóba, és annyi. Legfeljebb öregkorában majd kettőt kihagy.

Nekem 60 ezer forint ütötte a markomat, 12 év alatt ennyit sikerült összefociznia a két alapnak, aminek egymás után tagja voltam.

Bevallom, nekem sem jutott eszembe, hogy ezt a roppant összeget ismételten bankba tegyem, hogy fialtassam újabb 12 évre, így préselve ki öregkoromra újabb 8-10 ezer forintot.

Úgy döntöttem, inkább beton gyeprácsba fektetem váratlan pénzesőt, merthogy az udvarunk az esős évszak alatt egyre inkább egy agyagbányára hasonlít.

A kövek megjöttek, most már csak a kavicságy kellene, meg persze ásni, mérni, lefektetni.

A sárról meg valahogy ez a Cseh Tamás dal jutott eszembe: „Istenem, istenem, micsoda vidék, micsoda ócska vidék” – énekli, merthogy ő nem volt olyan szerencsés, hogy a reálhozamát gyeprácsba tudta volna fektetni.

Néhány hónap kényszerű és önkéntes kihagyás után ismét koncerten voltam. Néhány hete még úgy gondoltam, hogy nem sok értelme ilyesmi macerát bevállalni, a szellemi éhséget egyszerűbb módon, az olvasólámpa alatt is lehet hatékonyan csillapítani.

De aztán meggyőztek, hogy menjünk le az Alterábára. Az elején kicsit húzódzkodtam, de aztán rábólintottam, és így utólag nem bántam meg.

A nemmegbánásom főleg a 30Y miatt van.

A magyarországi koncertektől többek között a sok fantáziátlan kezdő és az önmagukban savanyodott idősebbek miatt ment el a kedvem, de most kicsit megint megjött.

Remélem, lelkesedésem kitart egy darabig.

Akinek nem tetszik, tegye fel a kezét.

A mai nap ismét alaposan rácsodálkoztam, hogy az emberek mennyire ki tudnak bújni önmagukból, ha hatalomról, politikáról és hasonló dolgokról van szó. Kívülről nézve érdekes és megmosolyogtató állapot.

Ennél lényegesnek jelentősebb felfedezésem Singalong Paul.

A lény alakjában, hangjában, gesztusaiban ugyanis minden benne van, ami fontos. És hát a választásokat én nem érzem bele.

És ti?

Singalong Paulról annyit kell tudni, hogy civilben takarító és gondnok, a szívében viszont igazi énekes.