5, 4, 3, 2, 1 és …
-1, -2, -3, -4, -5 és ….
Részlet a sajtóanyagból:
„Egy semmihez sem hasonlítható fantasztikus érzés volt! Pályafutásom elmúlt 14 évében sokféle nagyszerű emléket, érzést köszönhetek a közönségemnek a fellépéseim kapcsán, de ilyet, mint amivel a szigetközönség ajándékozott meg, még soha sehol nem kaptam.”
Múlt hét elején némi meglepetéssel vegyes bosszankodással konstatáltam a Kiskar utcai Smatch közelében, hogy a jobb kezem feje felől érkező, tized másodperc hosszú karéló hang azt jelentette, hogy a karórámmal lekoccoltam egy beton villanyoszlopot.
„Micsoda hülyeség, máskor nagyobb ívben kell kerülni az akadályokat” – konstatáltam, majd megpróbáltam letörölni az üvegről a rákenődött betonport. Ami nem ment, mivelhogy a betonpor nem betonpor volt, hanem karc. Karcórám lett, mondhatni.
Nehezen szokta a szemem az új dizájt, és még nehezebben fogja, ugyanis – már-már szinte hihetetlen – ma megint koccoltam vele, a változatosság kedvéért nem egy betonoszlopot, hanem egy vasajtó szélét.
„Mi a jó isten ez? Mit akar közölni velem az élet ezekkel az órajelzésekkel” – tűnődtem el vagy két másodperc erejéig, aztán ennyiben maradtam.
Az óra üvege tehát egyre karcosabb, és még az sem nyújt vigaszt, hogy nem az a tipikus csúcsmodell.
Amikor vettem, az eladó először egy 4 ezer forintos modellt mutatott, de felvilágosítottam, hogy ennyire komolyra azért nem gondoltam. Kicsit megrezdült az arca, de előbányászta ezt. Mellesleg másodpercre pontos évek óta.
Most már csak az a kérdés, mikor lesz a harmadik kocc.
Akartam írni szép hosszút, okosat róluk, de nem lett belőle semmi. Még nem tudom, hogy bánni fogom vagy örülök majd neki.
Majd írnak róla mások. Szerintem nem nagyon fogom elolvasni őket. Nem azért, hanem mert.
Túlságosan, mondhatni.
Pedig nem is telibe. Azt korábban kellett volna.
Egy napokon át húzódó, takarítással összekötött lakáson belüli átstrukturálás folyományaként kezembe kerültek a régi (20-25 éves) és kevésbé régi (5-10 éves) kazettáim.
Sok van belőlük, becslésem szerint 180-200 darab.
Azt nem mondom, hogy soha nem hallgatom őket, de a havi 2-3 alkalommal történő magnózás még arra sem elég, hogy ne felejtsem el, mik is vannak raktáron.
Egy ilyen univerzális átnézés viszont komoly dolog. Kezembe akadnak több mint két évtizeddel ezelőtti felvételek, melyek még mindig szólnak, rátalálok olyan kazettákra, melyekről mindenféle egykori események, történetek, arcok jutnak eszembe. Szinte kizárólag pozitív értelemben.
A legszebb az egészben, hogy hiába a több évtizedes időtáv, egyetlen olyan kazetta sem akadt a kezembe, amely vállalhatatlan vagy kínos lenne. Éppen ellenkezőleg: győzök rácsodálkozni, hogy – legyen szó egykori nagy nevekről vagy egydalos zenekarokról – milyen magabiztos ízléssel gyűjtöttem be ezeket a zenéket.
Most azt tervezem, hogy módszeresen visszahallgatom az összest. Egészen feldobódtam tőle.
Csütörtökön sajtótájékoztató volt a szombathelyi nyári nagyrendezvényekről, melyekről rendben beszámoltunk.
Arra viszont nem volt időm tisztességesen kitérni (a rohadt életbe, miért kell mindig arra hivatkozni, hogy nincs idő?), hogy a Művészetek Házában (azt hiszem, most Agora Szalon) ott volt Czutor Zoltán, a beavatott magyar zenekritikusok egyik régi kedvence, korábban a Nyers, most a Belmondo zenekar frontembere.
Czutort amennyire szeretik a kritikusok, annyira nem nagyon tud vele mit kezdeni a nagyérdemű, és jelen esetben most kivételesen nem a nagyérdeműben van a hiba.
Nem mennék bele a részletekbe, mert ez csak rövid blogbejegyzés (nincs rá idő, tudjátok).
Czutor a sajtómunkások kedvvért két dalt is előadott csütörtökön szalonban. Ezek közül az egyik, a magyar dalnapjának az indulója teljesen feledhető, mondhatni áramvonalasan illeszkedik a korábbi munkásságba, a másik, a Szabadon viszont meglepően kellemes produktum.
Megtaláltam videón, így sem rossz, de a helyszínen még jobb volt, többek között azért, mert nem volt benne a gyári verzióban fellehető kissé idegesítő vokál.
Optimista vagyok, mint a fityfene, elhiszem, hogy beérnek a szocialista reformok, a Fidesz vezényszavára helyükre kerülnek a fejekben a dolgok, hogy a jövő csupa jó dolgokat tartogat, megtaláljuk a rák ellenszerét, megoldjuk Afrika gondjait, beköszönt a világbéke, az emberek nem sóvárognak hatalomra, pénzre, aranyra, én meg örökké fiatal, egészséges maradok, csakúgy, mint mindenki, aki közel áll hozzám, beleértve a macskát, amely itt alszik a laptop szélén.
Szóval minden oké, és még inkább okébb lesz.
Most már csak azt kellene kinyomozni, hogy hova a jóistenbe tudtam elkeverni a Beth Orton-lemezemet.
Már harmadik napja keresem és nem találom.
Pedig:
Tisztelt álomfejtők. Önöknek fel van adva a lecke: Mit jelent az, ha valaki álmában Korál-koncerten járt.
Az álomban – ami összességében egész kellemes volt – keveredett a jelen és a múlt. A zenekar tagjai még fiatalok voltak, én már nem annyira. A koncerten nagyon kevesen jelentek meg, néhány tucat ember, mondjuk úgy: bennfentes, ami a valóságban sem akkor, sem most nem jellemző. Persze az álmomnak vajmi kevés köze volt a valósághoz.
A valóság ugyanis az, hogy közel 30 éve nem voltam Korál-koncerten. Érdekes, hogy amikor jártam, akkor is csak valahogy odakeveredtem. És nem gondoltam, hogy 2009 végén ilyen álmaim lesznek.
Meghosszabbítottam a könyvtári tagságomat, ami egyrészt ezer forint mínusszal jár a kiadási oldalon, másrészt viszont szinte korlátlan szellemi táplálék utánpótlását sikerült biztosítanom az elkövetkezendő hónapokra.
Ezzel összhangban könyv, videó és cd-kupaccal érkeztem haza. Egyrészt egekbe repítő, bizsergető érzés, hogy mennyire feneketlen a nagyszerű emberi alkotások kútja, másrészt kissé elkedvetlenít az a tudat, hogy csak milyen kis százalékára lesz időm itt a földön. Hogy odaát mennyire lehet olvasni, azt most ne firtassuk.
Na szóval a cd-k között van egy LGT is, a zenekar 5. nagylemeze. Nem titkoltan azzal a céllal ugrottam neki ismét a Presser Gábor csapatának, hogy most végre magamba engedem ezt a zenét, és csatlakozom azokhoz a tiszteletre véleményekhez, mely szerint az LGT jelenti hazánk könnyűzenei történetének egyik legnagyobb csúcspontját.
Ma este végighallgattam figyelmesen a lemezt, és ugyanott vagyok, mint korábban. Ha nem tartanám magam kitartó embernek, azt mondanám, hogy reménytelen.
A könnyeimmel küszködve olvasom, hogy Péter Szabó Szilvia, a NOX énekesnője három év együttélés után végleg szakított a zenekar menedzserével, Rácz Lászlóval. Még belegondolni is borzalom, hogy mi lesz a magyar könnyűzene sorsa, ha az elektrocsárdás zenekar rámegy erre a kis magánéleti kudarcra. Bármennyire végtelennek tűnik a felhozatal, nehéz lenne hirtelen ekkora giccs- és blöffveszteséget pótolni.
Némileg más fajsúly a másik szakítás. Pénteken Noel Gallagher, az Oasis gitárosa újfent összebalhézott öccsével. A párizsi koncert előtt állítólag verekedés is volt közöttük. Hogy többről van szó, mint a szokásos kakaskodásról, azt biztosan jelzi, hogy kapásból lefújták a koncertet, aztán nem sokkal ezután a gitáros hivatalosan is írt a zenekar honlapjára, hogy részéről ennyi. Finító. Kiszáll. Végleg. Kár. A világ egyik legunszimpatikusabb de legzseniálisabb gitárzenekaráról van szó, melynek zenei agya Noel volt, aki ugyan szintén kellően unszimpatikus, de még mindig angyali fickó az öccshöz, Liamhoz képes, aki akkora bunkó, mint ide Lacháza, de hát az az Oasis-t nem ezért szeretjük.
Idelinkelek egy klasszikus Oasis-számot, csakhogy képbe legyetek. Noxot nem linkelek.
Antoine azt mondta:
Ennyivel kevesebb a világ. „Valami itt korcsosul.”
