Talán elhiszitek, hogy nem jelent sokat számomra, hogy mi a titulusom, mennyire forog a nevem nyilvánosan, hányszor látom magamat mozgó- vagy állóképen. Csak azért szólok, mert ennek a bejegyzésnek a motivációja – remélhetően – nem az önreklámozás. Az otthoni íróasztalomon van egy csúnyácsa, ütött-kopott kislámpa, aminek az alsó műanyag rekeszeiben […]
A banán és a jó biciklik mellett újabb elemmel bővült a lista, amely a rendszerváltás személyes hozadékait van hivatva számba venni.
Ne adjátok tovább, de enyhén bepárásodott a szemem, amikor az angol főváros Tate Modern galériájában beléptem Joseph Beuys szobájába.
A német képzőművészt kollektíve fedeztük fel valamikor a 80-as évek második felében, és bár a fekete-fehér fotókon kívül semmilyen lehetőségünk nem volt arra, hogy a műveket „élőben” is megnézzük, ha meg kell neveznem egy modern képzőművészt (vagy effélét), aki a legnagyobb hatással volt rám, azt hiszem, ez a német fickó lenne.
És sosem hittem volna, hogy majd egyszer tényleg ott állhatok a művek között. Igaz, magára az alkotóra sem gondoltam sokat, alaposan eltakarták élet későbbi dombjai, hegyei, ködjei és délibábjai.
Szóval egyszer csak ott álltam a Tate termében,meghatódottan és kissé libabőrösen. Nem is annyira a művek hatása volt ez, mert a műélvezetet szinte zéróra redukálja annak tömeges mivolta, hanem csak magának találkozásnak az eljövetele.
Nem jellemző, hogy fotókat készíttetek magamról, de akkor és ott hirtelen nem jutott eszembe más, mint a pillanat megállításának ez a konvencionális, giccsbe hajló módja.
És bár a lelkesedésemmel meglehetősen magamra maradtam a helyszínen, a Beuys-szobrokkal (vagy mik is ezek?) való találkozás azt sugallja, a jövő akár még tartogathat egyéb hasonlóan kellemes fordulatokat is.
Beuys magyarul
A hír: „A Magyar Demokrata Fórum országos választmánya gyakorlatilag egyhangúlag a párt teljes megújítása mellett döntött – közölte a tavaszi választáson a parlamentből kiesett párt sajtóirodája szombaton az MTI-vel. Elképzelhető, hogy a rendszerváltó párt még a nevét is megváltoztatja.”
Szorosan ide tartozik, hogy a választások előtti egyik sajtótájékoztatón az MDF kissé megvárakoztatta a sajtót, így volt idő a székház helyiségeinek bejárására. Melyek – némi meglepetésünkre – már ki voltak ürítve.
Akkor nem akartam lehozni a fotókat, gondoltam, politikai korrektség meg minden. (Aztán mégis sajtóperrel fenyegettek egy szép őszi délelőtt, de ez egy másik, mellesleg elég érdektelen történet.)
Múlt hét elején némi meglepetéssel vegyes bosszankodással konstatáltam a Kiskar utcai Smatch közelében, hogy a jobb kezem feje felől érkező, tized másodperc hosszú karéló hang azt jelentette, hogy a karórámmal lekoccoltam egy beton villanyoszlopot.
„Micsoda hülyeség, máskor nagyobb ívben kell kerülni az akadályokat” – konstatáltam, majd megpróbáltam letörölni az üvegről a rákenődött betonport. Ami nem ment, mivelhogy a betonpor nem betonpor volt, hanem karc. Karcórám lett, mondhatni.
Nehezen szokta a szemem az új dizájt, és még nehezebben fogja, ugyanis – már-már szinte hihetetlen – ma megint koccoltam vele, a változatosság kedvéért nem egy betonoszlopot, hanem egy vasajtó szélét.
„Mi a jó isten ez? Mit akar közölni velem az élet ezekkel az órajelzésekkel” – tűnődtem el vagy két másodperc erejéig, aztán ennyiben maradtam.
Az óra üvege tehát egyre karcosabb, és még az sem nyújt vigaszt, hogy nem az a tipikus csúcsmodell.
Amikor vettem, az eladó először egy 4 ezer forintos modellt mutatott, de felvilágosítottam, hogy ennyire komolyra azért nem gondoltam. Kicsit megrezdült az arca, de előbányászta ezt. Mellesleg másodpercre pontos évek óta.
Most már csak az a kérdés, mikor lesz a harmadik kocc.
Szép hosszú listát tudnék összeállítani arról, hogy miért jó férfinak lenni. Ezen listáról azonban feltétlen hiányozna a fenyőfa beállítás pre-karácsonyi feladata.
Elvileg minden egyszerű, rutin és technika kérdése, azonban nincs olyan év, hogy a gyakorlatban ne lépnének fel súlyos komplikációk azon helyszínek egyikén, ahol rám marad ez a tevékenység.
Mondjuk olyan, hogy tátott szájjal csodálkozom a fenyőfák alakjának extrémitásain, különös tekintettel a törzsre, amely annyira egyenes, mint egy pozícióban levő politikus, aztán hazabiciklizem vésőért, kalapácsért, rókafarkú fűrészért és kombinátfogóért, majd jól összeszúratom magam, hogy később a szúrások helyén tekintélyes nagyságú, piros búbok keletkezzenek, melyek égnek, viszketnek, mint a rosseb.
De nem kenegetem magam. Férfidolog.
Talán észrevettétek, hogy pár napra kiestem az ALON körforgásából, aminek oka az, hogy kétnapos villámlátogatást tettem a Dunántúl déli részén.
A részletekkel nem untatnék senkit, ami viszont idekívánkozik, az igazából a hétfő estének az a része, melynek során egy retrokirándulás keretében felkerestem azon vendéglátó-ipari egységek közül néhányat, melyekhez szorosabb szálak fűztek.
Nos, a legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy az idő néha furcsa hurkokban halad előre, ahogy arra Stephen Hawking is rávilágít. Lehet, ő is Pécsen volt fiatal.
A Széchenyi téri Mecsek Cukrászdát például átépítették, de most is valami hülye pénztáros rendszerrel kell fizetni, mint a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Biztos bevált.
Meglepetésre üzemel még a Kórház téri 100 éves borozó is. Bár a helyiség – még annál is – büdösebb, mint volt, de tartja magát, talán még a kerek asztal mellett borozó melósok is ugyanazok, mint 1982-ben voltak. Hogy túrós kenyeret árulnak-e, azt nem kérdeztem meg. Igaz, a művirágok eltűntek az asztalokról.
A legnagyobb döbbenet azonban a Csillag Étteremben ért (Hungária utca, volt Petőfi u.), ahol ajtónyitás után majdnem hanyatt vágódtam. Az egykori törzshelyem ugyanis pont úgy néz ki, ahogy 23 évvel ezelőtt, amikor becsuktam az ajtót. A kockás abroszok, a nehéz fa székek, a függönyök, a mozaikos járólap. Minden.
Az egész szellemjárási hangulatot erősítette, hogy rajtunk kívül egy teremtett lélek nem volt az étteremben, és amíg ott voltunk, nem is jött. A pincér, idős néni, egy asztalnál ült, és várt. Vagy csak emlékezett.
Én meg – egyszerre könnyű és nehéz szívvel – rendeltem egy Szalon sört.
