És milyen jó, hogy ilyen tudatlanok vagyunk. Hogy nem tudunk semmit a gondolatok működéséről, születéséről és haláláról.

Mert nem akarok magyarázatot arra, hogy tegnap este hogyan jutott eszembe gyermekkorom azon emlékképe, hogy egy sámlin gubbasztok nagyapám nővéreinek kiskunsági házának udvarán.

Zsúpfedeles ház, nem divatból, hanem eredetileg, és próbálom lerajzolni az ehhez tartozó fekete, korcs kutyát.

Valószínűtlenül széles utca, mindenhol homok, az utcavégi kocsmában furcsa arcok, hangok, szagok.

Minden nagyon más, mint otthon.

A szituáció nem kellemes és nem kellemetlen.

A kutyát, ha jól emlékszem, Csöpinek hívták.

A faluba mindig ilyenkor ősszel mentünk el, hogy néhány napos ott tartózkodás után almával rakjuk meg a hazafelé tartó Wartburgunkat.

Talán az íróasztalomon levő jonatán illata a magyarázat az emlék felbukkanására? És ha igen, hogyan viszonyul fontossága Csöpi kutyához?

Nincs bizonyítékom, mert a munka hevében nem látszott fontosnak annak dokumentációja. De talán van nálatok annyi hitelem, hogy igaznak hiszitek – amúgy egy szokásos jelentéktelen apróságról szóló – beszámolómat.

A fényképen a „híres” olvasólámpám látható. Olcsó, egyszerű verzió, nagy előnye, hogy LED-es, áramfogyasztása minimális, így lelkiismeret-furdalás nélkül tudom átolvasni az éjszakákat, hajnalokat.

A szerkezet néhány hete furcsán kezdett viselkedni, elhalványult, pislogott, lüktetett vagy elcsendesedett. Látványnak kétségívül izgalmas volt, az olvasás élményét azonban nem segítette elő.

Először a LED-re gyanakodtam, aztán kiderült, a kapcsoló a kontakthibás. Addig örültem a hiba felfedezésének, amíg nem láttam, hogy a kapcsolón nincs csavar, egybe van öntve, ami az olcsó (IKEA) cuccoknál nem ritka.

Először le akartam vágni a zsinórt, mondván, majd nézek rá valamit a pincémben levő varázsdobozomból. De a csípőfogó előtt adtam még egy esélyt a szerkezetnek, a zsinór mellett bekínoztam a kiscsavarhúzót és erőből szétbarmoltam.

Jól tettem.

Mint kiderült, a rombolás nem volt jóvátehetetlen. A rézsarukat (vagy miket) letisztítottam, majd az egészet ügyesen (tényleg) összepattintottam.

És most világít szépen, hálásan, és barátkozik hajcsattal.

Megálltam pár percre itt-ott, mert néha meg kell állni és nézni.

Nézni felfelé, figyelni a jeleket.

„A régiek még tudtak valamit” – szól az elcsépelt mondás, mikor azt akarjuk éreztetni, hogy nem vagyunk biztosak benne, hogy jó irányba haladnak a dolgok.

Aztán a legtöbbször már lusták vagyunk hozzá, vagy éppen nincs időnk és kedvünk ahhoz, hogy átgondoljuk és kifejtsük, mire is gondolunk valójában.

És mindjárt helyben is vagyunk.

A „régieknek” ugyanis valahogy mindig több ideje és kedve volt a dolgokhoz.

Itt van például a házunk, amit több mint száz éve építettek.

Össze lehetett volna csapni ezt is, a böhöm belmagasság csak a fűtésszámlát növeli, a vastag falakat nehéz felfűteni, macera a festése a cikornyás nyílászáróknak, a tölgyparketta felesleges, az alápincézés meg durván megnövelte a költségeket.

Csakhogy most egy olyan házban ülök, amely napokig ellenáll a hőségnek, a nyílászárók biztosítják a kellő légáramlatot, a belmagasság békét és harmóniát sugároz, a parketta talán még száz évig nem szorul cserére, a pince pedig lehetőséget ad olyan tevékenységekre, melyek túlmutatnak a napi taposómalmon és agymosáson.

Igen, ezt a házat tovább tartott és talán többe is került felépíteni, mint napjaink lakóparkos műanyagcsodáit.

De 100 évvel ezelőtt a régiek még tudtak valamit.

Például ezt a gondolatmenetet sem egy gyorsfogyasztásra szánt blogbejegyzésben csapták volna össze.

Azért csak sikerült a fékpofákat kicsit hozzáérinteni az időkerék abroncsához. Nem az mondom, hogy bármiféle lassulás érezhető volt, de az esetek többségében – ahogy itt is – a gesztus a lényeg, nem pedig az eredmény.

Szóval előző posztomban már-már selejtezésre jelöltem a vízzel működő műanyag kacatot órát, de amikor megkérdeztem magamtól, hogy mindent megtettem-e a kidobás elkerülése érdekében, nem volt egyértelmű „igen’ a képzeletbeli válaszom.

Így aztán este 11 tájban még egy kísérletet tettem.

A szerkezetnek két gyűszűnyi lába van, ezekben van benn a víz, illetve egy-egy műanyagszerű rudacska belelógatva. Ezeket kapartam meg konyhakéssel.

És láss csodát, a számok erőre kaptak, magabiztosan mutatják (a kissé lelassult) időt.

Ez a kis optimista poszt üzenet és egyben biztatás minden vízzel működő óra tulajdonosának.

Nem feltételezem, hogy bárki emlékszik rá, de pár évvel ezelőtt ebben a blogban annak örvendeztem, hogy micsoda pöpec vízzel működő órám van.

Örömöm nagyjából idáig tartott.

Mert most hiába cserélgetem a vizet, kopogtatom a kijelzőt, vízkőtlenítem az alkatrészeket, pátyolgatom és tartom szemmel itt az asztalomon, egyre halványabbak az órát és percet mutató digitális számok (a kép csal).

Úgy néz ki, nemsokára az egész kóceráj csak egy újabb műanyag hulladék lesz, a fenntartható fejlődés nagy örömére.

És ha folytatjuk a gondolatmenetet, várhatóan hasonló sorsra jutnak a házak tetejére rittyentett napelemek, a kétes hatékonyságú szélerőművek vagy az elektromos robogók is.

Öröm lesz majd begyűjteni őket.

Ha az óráknál maradunk, bizony, a leginkább környezetbarát az a Longines, melyet középiskolás ballagásra kaptam 30 éve. Tavaly pucoltattam ki egy szombathelyi órással, és most minden este felhúzom, ha nem felejtem el. Hihetetlenül finoman ketyeg a kis szerkezet (a fotón középen).

A dobogó második fokára egy nagy, csúnya és hangos IKEA ébresztőóra kerül, amelyet szintén esténként, de valamivel később húzok fel. Viszont mostanában rakoncátlankodik, valószínűleg őt is kipucoltatom. Tudom, nem éri meg, de itt most az elvek számítanak. Nagyon rosszul éreznem magam, ha egy ilyen tárgy a kukában végezné. Nem azért mert értékes, hanem mert nem oda való.

Ha alaposan összerendezgetjük az egyenlet két oldalát, valami olyan jön ki, hogy előre = hátra.

Ennek a bejegyzésnek a vázlata hagyományos módszerrel született.

A 20 év alattiak talán el sem tudják képzelni.

Tehát elővettem egy darab papírt, olyant, melynek a másik felére korábban már dolgoztam valamit, de a hátulja tökéletesen alkalmas még az efféle feljegyzésekre.

Aztán elővettem az Értelmező kéziszótárt, és megnéztem a „fejlődés” szó jelentését.

„A teljesebb, bonyolultabb, magasabb rendű minőségi állapot felé irányuló mozgás, változás” – írja az 1978-as kiadás; amikor még egyértelmű volt, mit is értenek a „magasabb rendű” fogalom alatt.

Én viszont most elbizonytalanodtam, hogy magasabb rendű-e a szövegszerkesztő, mint egy toll és egy fehér papír, illetve hogy a Wikipédia felette áll-e a nyomtatott lexikonoknak.

És egyáltalán, merre is haladunk ezzel a mai mozgásunkkal. És ha rossz az irány, nem kellene legalább lassítani kicsit.

„Lassíts kicsit, hékás!” – Ez az új blogrovatom címe. Próbálom majd elmagyarázni, mik motoszkálnak a fejemben. Akkor is, ha senki nem olvassa.