Vettem 2,6 kg kortárs irodalmat
Nem, persze, hogy nem volt rájuk szükségem. Ezt a pénzt el lehetett volna költeni megannyi más hasznos dologra: félcipőre, fűnyíróra, kapszulás kávéfőzőre vagy telefon-kihangosítóra.
Nem, persze, hogy nem volt rájuk szükségem. Ezt a pénzt el lehetett volna költeni megannyi más hasznos dologra: félcipőre, fűnyíróra, kapszulás kávéfőzőre vagy telefon-kihangosítóra.
Tegnap este egy kedves, tisztességes, vidám valóság-mesét láttam, ami többet tesz a magyar-cigány együttélésért, mint a számtalan sokmilliárdos kormányprogram.
Mert akkor mondjuk regényeket tud írni. Legalábbis Virginia Woolf szerint. Ha gondoljátok, kifejtem bővebben, mert most éppen „nőügyekkel” foglalkozom.
Az uniós halálcsillag elleni heroikus harc mellett nyilván nem okozhat gondot még néhány apróság.
Tudjátok, ez az a darab, amire olyan nehéz jegyet kapni. Nekem sikerült, de csak keveset árulok el róla, inkább próbáljátok megnézni ti is.
Miután az Indexen és a Port.hu-n is földbe döngölő kritikát olvastam a Fehér királyról, majdnem elment a kedvem a hétvégi mozizástól. De szerencsére már korábban megfogadtam a film egyik tételmondatát, mely szerint ne higgyünk vakon senkinek.
A színház szombat esti intim Grönholm-módszere és a szinte üres büféje után erős kontraszt a Savaria mozi előtere, ahol cirka félezer ember zsúfolódott össze, hogy meghallgassa a Vad Fruttikat.
A szombathelyi színház igazgatóválasztásáról ma sem tudunk többet, mint egy héttel ezelőtt. Nyolc plusz egy magyarázatot dolgoztam ki, mindenki kiválaszthatja a neki leginkább megfelelőt.
Egy lassan hömpölygő elbeszélést olvasva jöttem rá, hogy majdnem én is beleestem a sztereotípiák régi csapdájába.
Közel két hete írtam az utolsó blogbejegyzésemet. Nem arról van szó, hogy ne lenne mondanivalóm, és valójában az sem befolyásol, hogy tízezren vagy tízen olvassátok-e ezeket a sorokat.