Amikor az ember ilyeneket olvas, nem tud másra gondolni, minthogy megérte ez a kis nadrágszíj összehúzás. A kormányfő, a kormány és a mindehhez asszisztáló csipetcsapat megcselekedte, amit megkövetelt. Szép munka volt, fiúk.

„A The Washington Post a pénzügyi válság kiterjedéséről szóló vasárnapi elemzésében arról írt: ha Magyarország nem lesz képes teljesíteni pénzügyi kötelezettségeit, akkor hamarosan az osztrák bankok is összeomlanak. Ha ez bekövetkezik, akkor pedig a német bankok következhetnek a sorban.” Teljes cikk a HVG-ben.

Amint a mellékelt ábra mutatja, fiam segítségével elkészítettem életem első komposztáló hardverét.

Nem tudom, hogy pontosan ilyennek kell-e lennie, ez most mindenesetre ilyen lett.

Be is szórtam minden fásszárú limlomot a dobozba, de valami azt súgja, hogy ebből önmagában így semmi nem lesz, és a helyzeten az sem sokat változtat, ha rárakom az esti almacsutkáimat.

Morn azt írta a múltkor, tegyek rá műtrágyát.

Ez a fotó került elő a gépemről. Emlékszem, aznap nagyon hideg volt a víz. Lehet, ő is a napot keresve mászott ki belőle.

Hideg októbervégi este, mindenki fázósan és kissé unottan húzza össze a kabátját az 56-osok terén a város október 23-i protokoll ünnepségén. Érdeklődő alig, az emberek tévét néznek otthon vagy legyintenek az egészre.

A téren zajlik a koszorúzás, mindenféle létező és kvázi politikai párt és szervezet teszi lesz koszorúját a jól bevált forgatókönyv szerint. Már csak a szombathelyi strucckedvelők egyesülete hiányzik a sorból. (Elnézést, ha tényleg van ilyen.)

Vége van ceremóniának, az emberek rossz- és egykedvűen húzzák összébb magukon a kabátot, sokaknak még visszavan a városházi program is. Nem irigylem őket.

Mindenki néma csendben indul el a térről, köztük én is, amikor meghallok valami nagyon halk zenét. Keresem a forrást és megtalálom. A tér sarkában a képen látható férfi áll, magányosan tartja a zászlót. Kezében pöttömnyi magnó, melyből alig hallhatóan szól a Kárpátia „Neveket akarok hallani” száma. Az ünneplők tudomást sem vesznek az életképről. Én is sietek haza, átfagytam alaposan a vékony bőrzakóban.

Lehetne mindez szimbólum is.

Ideteszem a dal videóját. Nem mintha tetszene, de így együtt talán összeáll valamivé.

Játszhatnánk olyant is, hogy kinek mi jut eszébe erről a képről.

Még hogy Szombathely nem elég vonzó célpont a külföldi turistáknak. Olyannyira az, hogy valakinek még a klasszikus jobbkormányos taxival is megéri átruccanni a ködös Albionból. (Ma este engedélyeztem magamnak a közhelyeket.)

A képek kedden készültek a Thölöly úti nagyparkolóban.

Ennyire tré lenne már a forint?

Kellemes dolog a vasárnapi reggeli futás. Főleg ősszel, napsütésben. Még akkor is, ha egy kicsit elmértem a távot. Először felfutottam az oladi dombra, onnan meg át a Király-sporttelepre. Elég is lett volna mindez, csak hát onnan még haza is kellett jönni. A belvárosban már kicsit kevertem az utcákat, de nem volt nagy baj, sőt, egész jól éreztem magam.

A világ a vasárnap reggeli napsütésben roppant kereknek látszik. Ünneplőbe öltözött, háromgyermekes család jön kézen fogva a miséről, apa fiával rendbe szedi az udvart, miközben bent anyuci főzi a vasárnapi ebédet. Szomorú arcú emberek mennek a látogatni a megyei kórházban, az éjszakai szórakozóhely közelében változatos nyomai vannak a hajnali eseményeknek.

Én meg futok büszkén.

Ebbe az idilli környezetben jön a megfigyelés, körülbelül most századszor, hogy a futók – ellentétben például a túrázókkal – nem köszönnek egymásnak, ha találkoznak. Nem kapjuk el a fejünket vagy szemünket, nem csinálunk úgy, mintha nem látnánk a szembejövőt. Csak éppen nem köszönünk. Hogy mi a magyarázata, azt nem tudom, de azért jelezném, hogy a futás nem az a kimondott társas sport. Egy idő után az ember már örül, ha nem kell megszólalnia, meg különben is, itt mindenki magával birkózik, a külvilág – főleg más emberek – ebbe nem nagyon férnek bele.

Ezt az elméletet -a magával birkózást – támasztja alá a másik megfigyelés: versenyen illik köszönni.

Kis hazánknak sikerült a New York Times mai nyitóoldalára felverekednie magát.

Igaz, nem a legpozitívabb értelemben. A cikk főleg arról szól, hogy jól megszívjhatják, akik svájci frankban vagy euróban vettek fel hitelt.

Meg hogy talán a pénzt a gazdaság felpörgetésébe kellett volna fektetni (mint Lengyelország, Csehország és Szlovákia), és nem a bevásárlóközpontokba.

Crisis Comes to Hungary in Loans of Francs and Euros

BUDAPEST — As the financial crisis rippled over Europe in recent weeks, Hungary found itself particularly vulnerable. The country — once a favorite of Western investors — is burdened with heavy debt. Worse yet, the government financed past spending sprees, in good part, with foreign currency loans that are growing ever more expensive as its own currency founders.

A cikket itt olvashatjátok el.