Fogalmazzunk visszafogottan. Szóval van úgy, hogy az ember némileg egy hupka mélyén érzi magát. Valahogy odakeveredett. Na de az ég kék, süt a januári nap, ő próbál fütyörészni, zsebre dugott kezét megfeszíteni, szemét pedig a fák csupasz ágai között felbukkanó végtelen térbe fókuszálni.

Nem úgy van az, hogy bort iszok és vizet prédikálok. Merthogy nemcsak javasoltam az ünnepek előtti tévéajánlómban, hogy fel kell venni a szilveszteri délutáni filmeket, de valóban így cselekedtem. Egy jó öreg VHS kazettára rögzítettem a Jó és a Rossz és a Csúf örök klasszikust, hogy aztán majd valamikor fiammal újranézzem.

Nos, újranéztük. És örömmel vegyes meglepetéssel konstatáltam, hogy ugyanolyan jó, mint amilyennek kamaszkoromban gondoltam. Western és anti-western egyszerre, látszik, hogy akik csinálták (rendezte: Sergio Leone), nemcsak a szakmai tudásukat, de szívüket is belecsömöszölték a filmbe.

Ami a legérdekesebb, az az időtállóság. 1966-ban forgatták a filmet, de még ma is nagyon frissnek és modernnek hat. Nemcsak hogy nézhető, de továbbra is nagy élményszámba megy. Legalábbis nálam. A műfaj legjobbja. Szerintem.

Gondolom újra és újra felvetődik mindenkiben a kérdés: miért nehéz az újságírók élete? Valós kérdés, ami valós válaszért kiált. Mondok egy példát. Ott vannak mondjuk azok a sajtótájékoztatók, ahol az újságíró egy olyan sörnyitót fog ki, aminek ki van kopva a nyitórésze vagy mi. Ennek következtében a nyitó nem akad be a kupak recés szélébe, hanem csak kattan egy közepesen hangosat, és megcsúszik rajta. Ilyenkor adódik a dilemma: újrapróbálkozni vagy sem. Ha nem próbálja újra, az látványos megfutamodást és további szomjas állapotot jelent, ha megpróbálja, az nagy valószínűséggel egy sorozat újabb közepesen hangos kattanást, és ebből következve a kollegák és a politikusok élénk figyelmét jelenti. Egy másik, használható sörnyitó beszerzése – tekintettel a szituációra – szintén macerás tevékenység. Nem beszélve arról a blamázsról, ha a másik sörnyitó is kopott.

Milyen szerencse, hogy ma minden rendben volt, a Fanta egyetlen pöccre nyílott.

Csak hogy én is mondjak valami okosat. Szerintem ne szegény Ollo blogján vitatassuk meg a dolgokat, hanem itt. Mindenki okulására.

To Harle:

Általános: A képlet nem olyan bonyolult, de az a szép, hogy mindenki nagy összeesküvéseket sejt ott, ahol semmi sincs, csak a nagy büdös hétköznapi valóság. Érdekek, személyiségek, ilyesmi. Én nem hiszem, hogy szándékosan ártani akarnál nekünk, de cserébe te is hidd el, nem jár éjjel-nappal azon az agyunk, hogy hogyan tegyünk keresztbe egy – számos pozitív tulajdonságú, de mégiscsak kicsi – oldalnak. Van más dolgunk.

Kimozduló. Te úgy érzed, neked volt igazad, én úgy érzem, nekem. Sose fogjuk meggyőzni egymást. Ne ragozzuk. Rég volt.

Év végi összefoglaló: nem gondoltam, hogy ez olyan fontos neked. Tényleg az van, hogy a két ünnep között elég sok minden volt, és erre már nem maradt energiám, kedvem. Te is tudod, hogy ez nem 8-10 perc. Ha felhívsz, és felveszed, lejegyzeteled, elmondom, amit gondolok a kérdésekről.

I. D. : Megállapodtatok, hogy nem foglalkoztok mással, aztán te a VN-t kezdted basztatni (az ALON blogján, tehát velünk azonosítják a véleményt, de mindegy), ID meg titeket. Szerintem belefér mindkettő a véleményalkotásba, hogy értelme, célja és mozgatórugója micsoda, majd kikombinálja az olvasó. Ha érdemes.

To Mindenki:

Ollo: Biztos én vagyok földhözragadt gondolkodású, de valahogy nem tudok hinni benne, hogy Ollo (és Valkó Eszter ) a CIA (KGB, Moszad, MSZP, EKG stb.) beépített ügynöke. Fura és sokat elmond a viszonyokról, hogy mindenki azonnal szürreális kombinációkba kezd.

Ő – úgy tűnik – valóban nem azért kezdett blogolni, hogy a közösség tagja legyen, hanem hogy zavart okozzon benne. Ő tudja, hogy miért, engem annyira nem érdekel. Szélsőséges esetben persze száműzhetjük, de ez legyen a végső eszköz szerintem. Majd megszavaztatjuk vagy mittomén.

Mert demokrácia van. És ez jó. Hogy mennyire tudunk élni vele, az meg látszik a bejegyzésekből.

Nem tudom ki tette fel az újévi tűzijátékot védő szalagokat a városházánál, az viszont biztos, hogy négy napja nem volt még ideje senkinek a leszedésére.

Szép csendélet, ahogy a leszakadt cuccot ide-oda fújja a szél, meg ahogy az autók átkelnek az izgő-mozgó akadályon.

Ebharapást szőrével. (Valahol a Savaria Szálló mellett)

Tele van talánnyal az élet. Itt van például az aktuális IBUSZ-reklám, amely arra biztat, hogy haladéktalanul foglaljuk le a nyári utunkat. Az üzenet nyomatékosítására két figura is megjelenik a tengerparton. Az egyik egy citromsárga csillag. De mi mellette az a narancssárga?

Nem kerülhettem el a végzetemet. Ma megnéztem a Mamma Mia című szuperprodukciót. És nem értem. Illetve értem, persze hogy értem, látom, hogy átkozottul profi, minden apró anyacsavarja és rugós alátéte a helyén van, és azt hiszem, azt is értem, hogy mit szeretnek benne oly nagyon a nők.

De mégis. A huszadik perc után, amikor már a görög táj nagyszerűsége sem tud elbűvölni, elkezdek unatkozni, és háttér-tevékenységgént nekiállok egy új tűzfal telepítésének. Hogy aztán a egyre inkább a film váljon a háttér-tevékenységgé.

Az ABBA-szövegek viszont jobbak, mint amilyenre emlékeztem.

Minden szilveszter délután meglepődöm, hogy atyavilág, én mennyire intenzíven nem kívánom ezt a hátba veregetős, sósat törő, tévét kapcsolgató, sasjóskás, fehérabroszos, konfettis, utcazenés, tűzijátékos, maci álarcos, disznóvicces, poharat fogdosós, petárdadurrogtató, sörös, boros, pezsgős, himnuszos, behányós éjszakát. És ehhez a nem kívánáshoz tartani is szoktam magam.

(A képeket most csináltamn a szombathelyi Fő téren.)

Mindig több könyvet olvasok párhuzamosan, de Frank Schatzing Híradás egy ismeretlen univerzumból című, 550 oldalas művét még a szokásosnál is lassabban küzdöttem le. Így jött ki a lépés.

A könyv a tengerek világát, kialakulásukat, életüket és várható jövőjüket mutatja be. Talán emlékeztek rá, ebben volt szó a finninről, arról, amikor a cápákat élve megfosztják uszonyaiktól, majd egy elegáns mozdulattal visszadobják őket a tengerbe, ahol szépen lesüllyednek a tengerfenékre meghalni.

Közben ehhez találtam egy képet is:

A könyvről eredetileg kritikát akartam írni, de hagyom a fenébe, egyrészt mert nincs hozzá kedvem, másrészt meg amúgy is csak afféle függelék, amit a szerző eredetileg a Raj című regénye kiegészítésének szánt. A Raj egyébként kiváló olvasmány, aki nem veti meg a szórakoztató irodalmat, azt a típust, amikor az író egyszerre tesz bele munkát, energiát, tehetséget és gondolatot egy műbe. (Egyszerűsítve: a Raj az irodalom kategória, A da Vinci kód meg nem az.)

A cápák amúgy egészen lenyűgöztek, igaza van az írónak, amikor azt írja, hogy „minden tekintetben megdöbbentő lények”. Nem akarok itt részletekbe menni, de olyanokat tudnak, hogy 250 kilométerről meghallanak hangokat, képesek az egészen elhanyagolható elektromos mezőket észlelni. És mivel minden élőlényt körülvesz elektromos mező, így nem lehet elbújni előlük, mert mindenhol érzékelik az élő testet, legyen szó iszapról vagy szikla túloldaláról. Ráadásul ha izgulunk, gyorsabban ver a szívünk, a szív pedig elektromos ritmuskeltő. A cápa – ha akar – megtalál.

De nem nagyon akar. Annak, hogy valaki a cápa fogai között hal meg, annyi az esélye, mint egymás után megnyerni két lottóötöst. A Tófürdőn valószínűleg még ennél is kevesebb.

A könyv utolsó harmada már nem annyira izgalmas, de azért itt is vannak érdekességek. Például a tengeri szállításról, melyről én valamiért azt hittem, hogy marha drága, és most kiderül, hogy éppen hogy olcsó, és „hála” az irdatlan méretű konténerszállító hajóknak, egyre olcsóbb lesz. Ez alaposan átrendezi majd a világot. A kilencvenes évek elején egy Sony discman eladási árából 10-12 % ment a szállításra. Ma ennek a tizede. Egy motor szállítása most 100 dollár (kb. 20 ezer Ft), egy televízió 6 ezer, egy videomagnó 400, egy üveg kínai bor 26 forintért utazik át a tengeren.