Akárhogy csűrjük-csavarjuk: lopótökügy van, amelyből csak a teljes igazság kimondásával lehet kimászni.

A teljes igazság pedig az, hogy a Mezőgazdasági Múzeum sajtóanyagának összesen négy képmelléklete volt. Az egyikkel már megismerkedtetek, most itt a maradék három.

Szerintem két tanulság vonható le:

1. Kicsit csúsztattam, de azért a csúsztatásnak nagyon is szilárd alapja volt.
2. Mindannyian egyformán felelősek vagyunk a lopótökügyben kialakult helyzetért

Péntek este a Palace Caféban Dukai Regina vezényletével lezajlott az első szombathelyi divatbál. Direkt nem fehérneműs képet teszek csalinak:

Ide kattintsatok a képekért!

Azért ha valaki annakidején, mondjuk úgy 1980 táján azt jósolja, hogy egyszer majd így szemtől-szemben ülök az első (és utolsó) magyar űrhajóssal, lehet, nem hiszem el. És lám.

Két tanulság.

1) Farkas Berci egy kellemes, fiatalos, határozott jelenség, ráadásul még mindig nagyon űrhajós.
2) A káosz elmélet a találkozások tekintetében is működni látszik. Vagy ezek nem véletlenek? Vagy hogyan van ez?

Lesz majd interjú is, de még fésülni, küldeni stb. kell.

Továbbra is azt gondolom, hogy a kormánynak úgy jött ez válság, mint éhezőnek egy falat kenyér.

Olyan, mint amikor vizes, lemállott vakolatot valami jó kis házi szőttessel takargatják el.

Most minden múltban felhalmozott problémát, gondot, hiányt, társadalmi feszültségeket, szétzilált gazdaságot és elég durvának ígérkező recessziót egyetlen tőmondattal meg lehet magyarázni: „Válság van.”

Hej, de sokszor halljuk ezt még az elkövetkezendő 1-2 évben. Azért zárójelben megjegyezném, hogy a környező országokban – ha bele is izzadnak a helyzetbe – nem recesszió, hanem gazdasági növekedés várható.

A legújabb HVG idézi az Európai Bizottság 2009-es előrejelzését, mely szerint Romániában és Bulgáriában 1,8%, Szlovákiában 2,7%, Csehországban 1,7%, Lengyelországban 2% GDP növekedés várható. Ugyebár.

Ráadásul most voltam a pincében almáért és szakad a havas eső.

Szóval meglett a drága. Itt fekszik mellettem az íróasztalom, még mindig kissé ijedten, szemrehányóan, de láthatóan boldogan pillogat az lcd-kijelzőjével.

Én is boldog vagyok, főleg, mert nem nagyon számítottam a happy end-re.

Tegnap, amikor odaértem a cikk írásában, hogy ki mit mondott, először nadrágom bal zsebébe nyúltam, ahova emlékeim szerint raktam (a jobban a mindig a mobil van). Aztán a többi zsebemben kerestem, aztán a táskában, aztán megint az emlékeimben. Nem találtam. Morn kollega visszavitt a kórházba, felmentem a tett színhelyére, beszéltem is az ott dolgozókkal, de sehol semmi. Ekkor elkönyveltem, hogy biztosan kiesett biciklizés közben a nadrágzsebemből. Kampó, kabát, világvége.

Így aztán az öröm dupla volt, amikor megláttam reggel a postafiókomban azt a beérkező levelet, amelyet a rendező cég egyik munkatársa írt, és amely arról tájékoztat, hogy a diktafon megtaláltatott, le van adva a kórház titkárságán. És tényleg ott volt. Halleluja.

Mindenkinek hála.

Az élet nagy pillanatainak kommentálásához érdemes a klasszikusokhoz fordulni. Ilyen például a Headway Intermediate tankönyv, aminek a 93. oldalán Jean Gionno ezt írja: „I am convinced that in spite of everything, humanity is good.”

Azt hiszem, valamelyik magyar íróval történt a sztori, legalábbis a városi legenda szerint. Már jó ideje munkaszolgálatos volt, csonttá soványodva éppen ásott vadul valahol a távoli fronton, amikor az unatkozó keretlegény odament hozzá, és a puskatussal egy hatalmasat rávágott a szerencsétlenre. Csak úgy a miheztartás végett. Az író összegörnyedt egy pillanatra az ütéstől, majd felháborodottan eldobta az ásót és dühösen a keretlegény arcába kiabálta: „Tudja, most ment el a kedvem az egésztől!”

Mindez onnan jutott eszembe, hogy ma volt a napja annak, hogy elhagytam a legalább három hónapos diktafonomat, melyet nagy műgonddal választottam ki, és amely be is váltotta a hozzáfűzött reményeket. Vagy a kórházban, vagy az onnan a szerkesztőségbe vezető úton, nadrágzsebből, biciklizés közben mondott búcsút rendetlen gazdájának. Kevés tárgy van az életemben, amit szeretek. Ez történetesen olyan volt.

A kurva életbe.

Fáj és viszket a karom. Kissé el vagyok bizonytalanodva, hogy ér-e ez az egész röhejes minicirkusz ennyit.

——————————————

Frissítés:

Kérném tisztelettel, a minicirkusz mellett röhejes a fenti siránkozásom is. A szervező cég ma reggel értesített, hogy megvan a diktafon.

Áldassák a nevük. Life is great and it is good to be alive.

Részletek később. Stay tuned.

Nemrég egy színházi próba előtt tértem be a színházi büfébe, és egy nagyon korrekt kávét kaptam 100 forintért.

Tegnap este a vörösbort teszteltem le. 150 forintért adnak egy deci villányi vöröset, és mielőtt bárki lebiggyesztené a száját, gyorsan hozzáteszem, hogy a színvonala magabiztosan a magyar vendéglátó-ipari folyóbor-sztenderd felett van.

Aminek szívből örültem. Már csak azért is, mert életem egyik legrosszabb villányi vörösborát történetesen egy, a pécsi színház melletti, amúgy nagyon is barátságos és bohém helyen abszolváltam, cirka egy évvel ezelőtt. Kissé megtörve az este lendületét.

Tavaly egyébként 300 Ft/liter áron vettem nagyon jó kis gyöngyösfalui vörösbort.

Pár éve volt, nyár volt és meleg, én éppen látogatóban a szüleimnél kihajolok a nagyszoba ablakán. A látvány négy évtizede gyakorlatilag nem változott semmit, a házak ott vannak, ahol voltak, a háttérben -amely valójában az előtér – az erdő és a Mecsek.

Mindig furcsa, egyszerre megnyugtató és nyugtalanító érzés hazamenni, vagy akár csak egy ott készült fényképet nézegetni. Több mint egy éve nem jártam arra.

Munkából és a bürokratikus napi gyakorlatból adódó körséta a szombathelyi belvárosban. Intézmények, rt-k, kft-k, bt-k és miegyebek cégtáblái az utcafrontokon, nevek a reklámokon. Vajon hány százalékának az a fő vagy melléktevékenysége, hogy a nehezen összegürizett adóforintokat könnyed magánzsebekbe irányítsa? És ennek a százaléknak mennyi köze van ahhoz, hogy folyamatos válság és sarc az életünk.

Csúnya, helytelen, populista gondolatok ezek, el is határolódok magamtól.