„Mivel a fejlett világban a korrupció általában alacsonyabb, mint a felzárkózó országokban, ebből sokan arra következtetnek, hogy a korrupció és a versenyképesség között erős a korreláció. Kérdés, melyik az ok és melyik az okozat.

A sematikus válasz úgy szól, hogy a lemaradt országok a szegénységük miatt korruptabbak. Szerintem ez tévedés, éppen azért szegényebbek, mert korruptak. Lemaradásuk a korrupció következménye.

A korrupció ugyanis rontja a versenyképességet, a vállalatok nem attól lesznek sikeresek, ha jobb termékkel, jobb szolgáltatással állnak el?, hanem attól, hogy tudják, kit kell megvásárolni.

A terméknek két szül?je van, a gyártó és a vevő. A termék akkor lesz jó, ha a vevő igényes, és megköveteli a minőséget. A korrupt vevő azonban nem követeli meg.

Hadd szemléltessem ezt egy példával: a korrupt vevőnek megépített út két év alatt tele lesz kátyúkkal, és ötszörösébe kerül, ráadásul az útépítő cég is elveszíti versenyképességét, hiszen ott mindenki tudja, hogyan nyerték el a megbízást.

Ezért aztán, aki csak teheti, igyekszik kilopni a maga részét, amivel szétzüllik a cég. A korrupció legnagyobb vesztese a vállalkozás maga.

Épp ezért a vállalkozásoknak kellene a legtöbbet tenniük a korrupció ellen.

HVG, 2010. január 9.

A szombat reggeli bevásárlás nálunk általában a fiúk dolga. Kimondottan élvezem a feladatot, fiammal szinte mindig kalandos-kalandokba keveredünk, minthogy egyikünk sem az a kimondott plázakandúr.

A múltkor például nagy meglepetésünkre azt közölte velünk a húsos férfiú, hogy a darált húst ott helyben darálja, talán ezért nem látni a pult üvege alatt ilyen jelleg? készítményt.

Viszont 2-3 szombathelyi üzletben már egész jó kiigazodunk.

Ilyen a Borostyánk? melletti SPAR is, ahova ma egyedül mentem, és ahol a kenyeres polcok mellett hatalmas felfedezést tettem. Létezik olyan, hogy nagyzacskó! Eddig a félkilós, kilós kenyereket mindig belekínoztam egy kis – talán zöld bet?kkel dekorált – zacskóba. Elég hülyén néztek ki, mi tagadás.

De most, amikor megláttam a nagyzacskót, egyszerre dicsértem meg a boltot, hogy felismerte az igényeket, és magamat, a szemfülességem miatt.

Az újdonság és a siker feletti örömömet csak az csillapította valamelyest, amikor otthon megtudtam: a nagyzacskó a kenyerespult szerves tartozéka, immár id?tlen id?k óta. Én tényleg nem láttam eddig.

Nem volt egy egyszerű nap, igaz, annyira bonyolult sem, meg amúgy is teljesen érdektelen, hogy éppen milyen nap volt.

Fontosabb, hogy a gyümölcstartó kosárban találtam egy jó kis ropogós, kemény körtét. Nem annyira finomat, mint ami a szülői ház kertjében, hátul a kisforrásnál terem, de azért körte és kemény.

Egész feldobódtam. És még messze nincs vége a napnak.

Szollár Domonkos kormányszóvivő most épp azt magyarázza, hogy milyen fasza az nekem, hogy drága a benzin.

„Mikor mennek ezek haza, nyihahha, nyihahha …”

Hogy pontosan mi a váltószám, azaz mennyibe kerül egy kiló ragacsos, karácsonyi szeretet, azt nem tudom, mi mindenesetre kereken ezer forintért vettük az idei fenyőfát a pláza parkolójában.

Utolsó nap volt, a normális, csinosabb fákat rég kiválogatták, már csak a hátrányos helyzetű, testileg és lelkileg sérült fenyők voltak egymásra hajigálva a mocskos aszfalton.

Kiválasztottunk hát közülük egyet. Termetre még csak megvolt – majdnem mint én -, az alakja miatt viszont kétségkívül nem kívánkozott nő magazinok karácsonyi kiadásainak címlapjaira.

Viszont megvolt benne a kisugárzás, főleg, ami főleg akkor volt érzékelhető, amikor az eladó unott arccal rábólintott, hogy egy ezresért vihetjük a fenébe. Láthatóan nem érzett nagy szomorúságot, hogy meg kell válnia a haldokló növénytől.

Így aztán fiammal felkaptuk, és hazagyalogoltunk vele a városon. Kezünkön munkáskesztyű védett a módfelett szúrós tüskék ellen.

A fa dekorálása és kiegyensúlyozása a tartóban már alapból sok vidám percet szerzett, végül is sikerült megtalálnunk azt a pozíciót számára, amelyben, ha abból az egyetlen megfelelő szögből, megfelelő távolságból és megfelelő hunyorgással nézzük, akkor már-már egész normális fenyőnek néz ki.

A fa egyébként teljes értékű, visszafogott, de ízléses díszítést kapott, emellett cseppet sem éreztettük vele, hogy esetleg kevesebb lenne, mint egy háromméteres, hibátlan felépítésű ezüstfenyő.

Nem mondom, hogy van összefüggés, mindenesetre a fa szerényen, de büszkén viseli a sors számára kijelölt szerepét, nagyon kellemes hangulattal ajándékozott meg minket az elmúlt két hétben, ráadásul alig-alig hullatja a tüskéit. Megbecsüli magát, no.

Miután hazatértem a szilveszteri belvárosi cirkálásból, pillantást vetettem a tévécsatornákra, mind a kettőre, amit tudunk fogni. A Tv2-n egy Jack Jack nevű műmájer rockcsapat áldokumentumfilje pergett, az m1-en pedig valami Neoton-színdarab.

Az előbbit betudtam a kereskedelmi televíziózás szokásos milyenségének, ellenben némileg felment a vérnyomásom – vagy sokat ittam, vagy keveset – Neoton-ügyben, főleg, amikor a színen megjelent maga Csepregi Éva is.

Nem untatom az olvasókat, hogy milyen szerepet töltött be anno a Neoton és Csepregi a magyar popzene kordában tartása terén, viszont ha nekem valaki 1979 szilveszterén azt jósolja, hogy pontosan 30 év múlva is ezeket a dalokat kell hallgatnom az állami televízióban, akkor vagy nagyon nem hiszem, vagy igen, és akkor néhány év múlva a barátaimmal tartok Los Angelesbe.

Arról nem is beszélve, hogy nem csak a Neoton maradt a helyén. Lásd a parlament és környéke.

Úgy jókedv a magyar jókedv, ha az utcán repülnek, szállnak, szólnak, pukkannak, robbannak, csattannak, durrognak, dörögnek, dördülnek, dörrennek, süvítenek, sírnak, villognak, füstölnek, pöfékelnek a kínai pirotechnikai termékek.

Gondoltam, felteszem őket, hátha nem lesz jó este a Sass-kabaré

Nekem leginkább a Wartburg-reklám alatt futó szocialista James Bond-zene jön be. El tudom képzelni mondjuk, ahogy Medgyessy Péter (tudjátok, a volt miniszerelnök csávó, alias D-209) ezzel üldözi a nyugati kémeket. Miután várt 15 évet az előjegyzésre.

Indokolatlanul bonyolultak, túlcizelláltak ezek a fránya nyugati lakásfelszerelési cuccok. Az ember látja hogy hülyeség, a designer megint túl szabad kezet kapott, de azért beszerelem a mosdóba, hogy aztán néhány hét múlva persze lötyögni kezdjen, ahogy arra számítani lehetett.

„Azért lötyög, mert rossz konstrukció, statikailag el van cseszve”- állapítom meg, majd hosszas magyarázkodásba kezdek a húzó-, nyírő- és csavaróerő alapjairól nőmnek, akit láthatóan nem érdekelnek az erőjátékok, csak az, hogy lötyög, és jó lenne, ha csinálnék vele valamit.

Most csináltam. Szétszedtem, nézegettem, szidtam kicsit a nyugati designereket, majd kiszedtem belőle két alkatrészt, úgy raktam vissza.

Most fasza, áll, mint Katiban a gyerek.

Peace and love.

Sikeresen túl vagyok életem 1236. koncertjén. Azt nem mondom, hogy rózsaszín hangulatban értem haza az éjszaka.

Ennek talán oka a koncert is, no meg hogy az év végi félig leállás miatt kissé összekeverednek a nappalok és éjszakák. Fene tudja, hogy hogyan van ez.

Ja, a koncertről majd írok okos dolgokat. A képekért ide katt.