Kimenni a kertbe hajnali hétkor, szembesülni megint azzal, hogy élni nem is legrosszabb dolog a világon, meg hogy sűrűbben ki kellene nyitni a szemet, érezni, ahogy a napfény beszivárog mindenhova, át a felhőkön, át a lomkoronán, át az árnyékon és a szemhéjon. Egészen a dolgok mélyéig hatol. Pillanat, persze, aztán kezdődik a nap. A folytatás kevésbé lírai, ezért arról talán most nem.
Lusta vagyok megkeresni a linket, de határozottan emlékszem, hogy annak idején beszámoltam róla a itt a blogon, hogy egy közérthető felirattal arra kértem a kézbesítőket, hogy mellőzzék a reklámanyagok beszórását.
Némi meglepetésemre lett is foganatja a bevezetett intézkedésnek (cetli), gyakorlatilag másnaptól már nem kaptam semmi ilyent, kivéve a Safót, ami határeset.
A hosszú tél alatt viszont lekopott a felirat, így aztán szép lassan újra megjelentek a postaládában az olyan fontos információk, hogy mi éppen mi van leárazva a hipermarketben vagy melyik kulturális intézményben lesz kabátvásár.
Úgyhogy ismét felirat készült, bannolok mindent, ami nem névre szóló. Remélhetően hasonló hatékonysággal működik a hagyományos spamszűrőm, mint korábban.
Tessék gyakorolni, egy darabig ellesztek vele:
– Ede, de bedezodoroztad magad!
A választás esti forgatókönyve méltó megkoronázása az elmúlt időszaknak.
Ha nem kellene holnap hajnalban kelnem, egész jól szórakoznék.
Olvasom, hogy mi történt a lengyel államfővel. Az egész tragédiára rátesz egy friss emlék. Pont egy hete Lengyelországban voltam, hogy négy nagyon kellemes napot töltsek egy nagyon rokonszenves környezetben. (Megírom majd részletesen.)
Krakkóban, a vár alatt volt egy kiállítás, ezzel a kereszttel.
A kiállítás Katyn emlékének szólt. Katyn arról nevezetes, hogy az oroszok a második világháború előtt-alatt 20 ezer lengyelt mészároltak le, nem mellesleg meglehetősen nagy a csend körülötte úgy általában.
Kaczynski elnök és kísérete ezt a (mármint az oroszországi) történelmi emlékhelyet akarta meglátogatni.
Nagyregényeket azért jó olvasni, mert pár száz oldal után az ember részükké válik. Más világba keveredik, a fáradtsági fokozattól függően esténként egy-két percre vagy egy-két órára. Nem mondom, hogy függőség, de azt sem, hogy nincs köze hozzá. És amikor az utolsó oldal is becsukódik, az ember azt érzi, mint amikor el kell búcsúzni a gyorsan szerzett, ideiglenes, de nagyon kellemes és mély ismerősökké vált személyektől, talán örökre.
Erre gondoltam, amikor a minap befejeztem a Darvasi László Virágzabálók című regényét. A karakterek – Pelsőczy Klára, Szép Imre és Szép Péter, Gilagóg, Schütz doktor, a fűmuzsikus és a többiek – az életem emlékezetes részeivé váltak. Azt hiszem, a művet, a történetet, a karaktereket és a befogadást, a lámpafénynél történő esti olvasási rituálét együttesen bátran lehet nevezni esztétikailag szépnek.
És most azt gondolom, hagyni kellene a fenébe minden időrabló, érzék- és érzéstompító napi rutint, és írni kellene erről a könyvről, ha már a többiről nem sikerült, és nem szabadna foglalkozni azzal, hogy húszan vagy húszezren olvassák el.
Elhinni, hogy mindezek a számok nem annyira fontosak, mint a virágok, illetve ezek zabálása.
Hogy hogyan tudják rávenni a Facebookot és a többieket arra, hogy tekintettel legyenek a magyar kampánycsendre, az érdekes kérdés, mindenesetre én arra kérlek benneteket, hogy péntek éjféltől vasárnap estig lehetőleg ne politizáljatok itt a blogon.
Nem mintha, de mégis.
Az egész kampánycsendnek egyébként annyi értelme van, mint a nyári óraátállításnak.
Próbálom feledni, hogy mennyire egyhelyben toporog az ország, hogy merre és hogyan kanyarog az utóbbi időben pénzek útja. Inkább ott állok a reggeli szélben és percekig nézem a virágba borult út széli fákat, és amikor elmegy felettem a mentőhelikopter, abban bízom, hogy akiért megy, az majd a technikának és ennek a néhány percnek köszönheti egészségét és talán életét is.
És ha visszapillantunk a történelemre, be kell hogy valljuk: ennél rosszabb történelmi korszakokban is élhettünk volna. Hirtelen nem is tudom, volt-e jobb.
Volt?
Nos, nem tudom, mennyire tűnt fel, de az utóbbi öt napban nem nagyon voltam az újság háza táján. Sőt, nemcsak az újság, de internet háza táján sem.
A helyzet az, hogy csütörtök reggeltől hétfő estig kihúztam magam a konnektorból. Közel két éve nem csináltam ilyent. És nagyon jól esett, már csak azért is, mert újfent megnyugodtam, hogy semmiféle internet-függőségem nincs.
Aki tudja, az kérem, ne mondjon semmit, hadd találgassak a többiek, hogy hol voltam öt napig unplugged:
Hogy nehezítsem a dolgotokat, két meglehetős mellékszálat mutatok elsőnek. Az első kép segít leszűkíteni a kört, a második kép semmit nem segít, így én segítek: egy híres film egyik kiemelt helyszíne. Így talán már össze lehet rakni valamit.
„Alagútbiztonsági kampány kezdődik az M6-os autópályán a Bátaszék és Véménd között épült négy, összesen három kilométer hosszú gyorsforgalmi alagút biztonságos használatáért” – szólnak a mai hírek, amiről nekem persze nem az jut eszembe, hogy valamelyik PR cég mekkorát harap ezzel megint az almából, hanem az, hogy a síkvidéken épült alagutak bizonyára veszélyesebbek, mint a hegyvidékiek.