Ma – a szemerkélő esőben, a kissé megkopott és elázott kistérségi forgatag mellett – a Fő téren összefutottam egy-két gólyatábori főiskolás egyetemista csapattal.

Mit ne mondjak, azt hiszem, nem irigylem a felsőoktatásban ügyködő kollegákat.

Ahogy azt sejteni lehetett, az MDF bedobta a törölközőt, nemcsak Szombathelyen, hanem a hírek szerint Budapesten is.

A kudarcért nem magukat okolják, hanem másokat.

Szombathelyen Szabó Gábor azt mondta, hogy a kopogtatócédulás rendőrségi ügy tett keresztbe a gyűjtésnek, a fővárosban pedig – Makay Zsolt pártelnök szerint – a választási törvény „léptette vissza önhatalmúlag a jobbközép pártot”.

Budapesten, a 2 milliós városban kb. 28 ezer kopogtatócédulát kellett volna összeszedniük, Szombathelyen nem tudom mennyit, max. pár ezret.

Nem ment.

Persze nem azért nem ment, amire a politikusok hivatkoznak.

Azért nem ment, mert nemcsak hogy igény nincs egy ilyen (milyen?) pártra, amely sem országos, sem helyi kérdésekben soha nem volt képes valami konzekvens véleményt képviselni, hanem azért is, mert ilyen párt már elég régóta sincs.

Választói igényt még csak-csak lehet gerjeszteni valami ügyes politikai marketinggel, terméket azonban nem lehet varázsolni.

Még ezzel sincs semmi baj, semmi sem tarthat örökké, miért pont egy politikai párt lenne kivétel. Ennyi volt benne, mondhatni.

De azért a vég talán nem mindegy. Azaz egy rendszerváltó pártnak miért nem lehet tisztességesen, szépen, stílusosan meghalni. Nem lett volna olyan nehéz, kapásból eszembe jut vagy négy-öt verzió, ahogy le lehetett volna zárni ezt a történetet.

Most meg mindenki leginkább erre emlékszik:

Megnéztem este a TV2-n a Megasztár-válogatást. Hogy Friderikusz meg Eszenyi dönti el, hogy ki a tuti, arról már nem érdemes beszélni és sírdogálni, arról sem, hogy néhány ember hülyét csinál magából egy ország előtt. Joguk van hozzá.

A legszomorúbb az, hogy tehetségek jelentkeznek ebbe a műsorba. Pontosabban az az indíték a szomorú, amikor valaki a Megasztárban a látja zenei kibontakozásának lehetőségét.

Nem tudom eldönteni, igazuk van-e, de mégis eldöntöm, hogy nincs.

Mintha valaki írói kibontakozásának lehetőségét PR-cikkek szakmányban való legyártásában látná.

És itt nem arra van szó, hogy a mai zene nem olyan jó, mint a korábbi, hanem valami nagyobb lélegzetű eltévelyedésről, ami először csak kivételnek tűnt, most pedig szinte szabály lett.

Viszont minél nagyobb tömegű az eltévelyedés, a látszat és valóság ellentéte, annál nagyobb az esélye, hogy lesz valamiféle tömegigény a változtatásra.

Igaz, ennek egyelőre nyomát sem látni.

Ha viszont lesz, nagy hullámokat fog csapni, talán akkorát, mint a hippik korában.

Mai jövendölésemet ezennel itt lezárom.

Kínai szegény teremtmény, és bűnömet tovább tetézi, hogy az Ikeában vettem. Viszont tessék a szándékot nézni.

Semmi elektromosság, pont annyira igazi felhúzhatós, amennyire kinéz, ketyeg, verdesve csörög, ha elfeledkezem róla, megáll.

Autentikusságát tovább javítja, hogy egy-két perc csúszása mindig van, hol siet, hol késik, amilyen kedve van, de nem nagy ügy, hetente-kéthetenbe nagyjából beállítom.

Már 4-5 éve megvan.

Ha eljön az ideje, megint ilyent veszek, de az már nem kínai lesz, és nem az Ikeából.

Már persze akkor, ha más is lát bennük fantáziát.

Biztos igazságtalan a rendszer, biztos iszonyú nehéz a kispártoknak, biztos iszonyúan nehéz a civil szervezeteknek, hogy össze kell vakarni 1 százaléknyi vagy hasonló mennyiségű kopogtatócédulát.

Másrészről viszont sem tavasszal, sem most ősszel egyetlen szervezet sem kopogott be hozzám, hogy esetleg kellene nekik valami.

No nem mintha hiányoznának.

De én ezt magyarra úgy fordítom le, hogy azért nehéz összegyűjteni a kopogtatócédulákat, mert nem nagyon gyűjtik.

Vagy azért, mert nincs ember, aki gyűjtse, vagy nincs lendület, amivel gyűjtenék. Akkor viszont?

Miután elmondtam a véleményemet az új pécsi Széchenyi térről (és elmondták mások is), közzéteszek még néhány pécsi képet.

Azonkívül, hogy a közelmúltban készültek, semmiféle apropójuk nincs, illetve annyi mégiscsak van, hogy rendet igyekszem vágni a számítógépem asztalán, és véletlenül rájuk akadtam.

Az első kép a mánfai templomról készült. Mánfa Komló és Pécs között van, ha arra jártok, álljatok meg, nem fogjátok megbánni.

Pécs, a Király utca egyik (majdnem) vége:

Egy bohém kézművesüzlet belső udvara:

Marcipánbolt marcipánkaktuszokkal a kirakatban:

Az ismert lakatfal egyik részlete:

Tegnap dicsértem az aktagyári munkásokat, amit nem is szívok vissza, mert úgy igaz, ahogy van.

Ettől függetlenül még egy jókora körmös kijárna azoknak, akik felelősek a magyarországi elektronikus ügyintézés intézményéért.

Most este elhatároztam, hogy nem húzom fel magam megint, így nem írom le mindazokat a főneveket és mellékneveket, melyek eszembe ötlöttek azokról, akik kitaláltak ezt az ügyfélakapus, abeves, nyilvantartós, apehjavás összetaknyolt istencsapását.

Nem tudom, kik tervezték, kik készítették, miért pont ők és miért pontosan annyiért, amennyiért, az viszont gyanítható, hogy egy ilyen cuccal nem jutnának be egy középiskolás számítástechnikai vetélkedő megyei döntőjébe.

Gondolom csuklanak is rendesen.

Zaklatottságomat mi sem jellemzi jobban, hogy életemben először megkóstoltam egy Cola Lightot, és úgy csináltam, mint az elektronikus ügyintézés felelősei: egy darabig győzködtem magam, hogy jó ez, csak szokni kell.

De szép is volt egykor, így augusztus vége felé.

A nap ereje már gyengül, de csak pont annyira, hogy simogató legyen, a növények színei mélyebbek, filozofikusabbak, a hangok tompábbak, és az egész természet bölcsebbnek, tapasztaltabbnak látszik, mint a nyár eleján.

Az emberek megjöttek a nyaralásból, bőrük két árnyalattal barnább, mint a szokásos, arcuk simább, szájuk mosolygósabb, mozdulataik megfontoltabbak.

Na ilyenkor volt szép az ürességtől kongó iskola egyik kistermében pótvizsgáztatni.

Nem tudom, van-e annyi pénz, amennyiért napi 8 óráért egy irodában üljek és papírokat töltögessek ki évtizedekig, viszont az ablak túlsó oldalán mintha jó irányba változnának a dolgok.

Ma például kimondottan pozitív élményem volt mind a szombathelyi okmányirodában, mint az önkormányzat földszinti ügyfélfogadójában.

A két – értelmes, kedves, jól tájékozott – hölgyön kimondottan azt lehetett érezni, hogy meg akarják oldani az ügyemet, és ez már nem az első alkalom.

És hát nem rajtuk múlik, hogy olyan a szabályozás, amilyen.

A budapesti nagyokosoknak lehet, őket kellene megkérdezniük, mielőtt egyre ijesztőbb bürokratikus útvesztőket kreálnak a minisztériumi íróasztalok mögött.

Az útvesztők mibenlétére most nem térnék ki, meghagyom a posztnak a pozitív kicsengését.