Szó se róla, én is töltöttem már el jobban időmet, mint a csütörtök este, de azért mégiscsak ingyombingyom, ha egy közpénzből tuningolt, állítólagos városi újság (Safó) számára egy kétes minőségű médiaszemélyiséggel való PR-értékű beszélgetés tripla annyi terjedelmet ér (címlap + belső két oldal), mint a város alakuló közgyűlése.

Amikor tényleg számít a méret. Made in USA.

t.

Leinformáltam a reklámot, tényleg van ilyen. Itt a gyártó.

Egy 20 évvel ezelőtti szám. Természetesen semmi aktualitása nincs.

A sajtótotó-nagydíj gyanús mai felvételem azt szimbolizálja, hogy vannak az életben kissé fontos dolgok (például a városháza előtti színpad ácsolása az esti nagy bulira) és vannak közepesen fontos dolgok (például a frissen beszerzett, 700 forintos Palmatex gumiragasztó, amivel egy papucsot kell rendbe tennem, a maradékot pedig eltenni a pinceszekrénybe).

Igazán fontos dolgok is vannak a képen, például a napfény (amely oly szemgyönyörködtetően csillan át a mobiltelefon objektívján).

A sajtófotós győzelemmel jár valami jutalom? Mondjuk vattacukor.

A sok bú, baj, méreg, ajakbiggyesztés és belenyugvó vigyorgás mellett szerencsére vannak olyan szituációk, amikor azt gondolja az ember, hogy működik az ország, egy szelete legalábbis.

Ma az egyik városszéli bevásárlóközpontba kellett mennem, ahol a bejáratnál a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász munkatársai álltak egyenruhában, és szórólapot osztogattak.

A szórólap röviden és érthetően arról tájékoztatott, hogy milyen felajánlásokat fogadnak szívesen az Ajka környéki katasztrófa áldozatainak megsegítésére (ásványvíz, konzerv, védőruha).

Ezek mind kaphatók a boltban.

Így nem volt más dolgom, mint betenni a nekik szánt dolgot a bevásárlókocsiba, majd kifelé leadni az ott álló, nyitott rakterű kamionnál.

Láthatóan nem én voltam az első, aki így tett.

Ilyen egyszerű ez, csak át kell gondolni.

Lehet, csak véletlen, de az ilyen ipari katasztrófák jellemzően olyan ázsiai és latin-amerikai országokban történnek, ahol a politika és egyéb társadalmi torzulások felülírják a biztonságot, a józan észt és az alapvető emberi viszonyokat. Ott, ahol hatalmas társadalmi különbségek vannak, ott, ahol a kivételezett elit megtehet mindent, ahol a nép csak elszenvedi a bajt: ül az földrengések által összedőlt papírbeton házak romja alatt, a beszakadt bányákban vagy éppen a lúgos, vörös trutyiban.

Ami igazán meghökkentő a mi történetünkben, az a cég vezetőinek a hozzáállása. Valami hihetetlen. Olyan, mintha külön fajt, kasztot képviselnének.

Nem tudom, hogy bűnösök-e (lehet a gát az ördög érintésére nyílt meg), de az eddigi borzalmas megszólalásaik és sumákolásuk alapján előtör bennem a méreg: tessék már elővenni őket komolyan.

Ha átszakad egy gát, annak oka van, és mivel statikáról van szó, néhány bonyolult, de mégis egyszerű és egzakt képlettel ki lehet következtetni, mi és miért történt.

Aztán nézzük már meg végre, mi történt itt az elmúlt 20 év alatt. És vegyük elő komolyan, akiket kell.

Avagy meddig kell még ücsörögnünk a vörös iszapban?

Teljesen eredeti sztorival. Ahogy azt megszoktuk:

Ma délelőtt olyan hosszú sort álltam végig a Sparban, mintha ingyen osztogattak volna valamit, holott erről szó sem volt, vagy nekem legalábbis nem adtak.

Nehezen viselem a sorban állást, viszont amíg a ropik és sós mogyorók mellett araszoltam, volt időm fújni egyet, a fújás mellett meg ismét levonni a konzekvenciát: a nők hajlamosabbak a tolakodásra.

Lehet, hogy a férfiak okozói a háborúknak, hozzájuk köthetők az erőszakos bűncselekmények és az agresszív autóvezetés zöme, de hogy a nők bolti tolakodásban csuklóból vernek bennünket, az biztos.

Amíg a férfiak tök nyugalomban várják a sorukat (és a sörüket), addig a nők remegő izgalommal, kezükben a pénztárcával ide-oda tologatják a kordét, jobb esetbe bele a hátamba, rosszabb esetbe megkerülnek vele, mintha csak körülnéznének ott elöl, aztán ott is maradnak.

Valamiért rendkívül fontos nekik, hogy öt perccel korábban jussanak hozza a cucchoz. Hozzá tartozik a komfortérzetükhöz.

Már pár nappal ezelőtt sejtettem, hogy el kell mennem szavazni, pedig – isten és ördög a tanúm rá – nem igazán szándékoztam ezt; nagyon más programon törtem a fejem.

De hát nincs mese, mennem kell, azért, hogy majd – egy kellően távoli jövőben – ne kelljen politikával foglalkozni és ilyen szórólapokat olvasni.

Nem érdekelnek a programok, nem érdekelnek az arcok, nem érdekelnek a mögöttes történések.

Nem vagyok mérges, nem vagyok ideges és nem vagyok naiv.

Ilyen szórólapokat nem akarok kapni. Pont.

Az én kis cseppemet beleteszem a tengerbe.