Végre normális ütemben járnak az órák. Nekem senki ne mondja, hogy normális az, ha reggel fél nyolckor még sötét van.
Az emberiség egyik legostobább és legértelmetlenebb önszívatása a nyári időszámítás és a kollektív óratekergetés. Kíváncsi vagyok, mikor jövünk rá.
Tudom, hogy még a szokásosnál is intelligensebbnek nézek ki designer szemüvegemben, amit múlt tél óta egyre gyakrabban kell viselnem, de azért abban a gondolatban, hogy már soha nem leszek képes szabadon, szemüveg nélkül elolvasni egy könyvet, benne van az elmúlás diszkrét bája.
Hess, madár!
Nem vagyok egy beteges típus, és aztán amikor valamim elromlik, leginkább bosszankodom rajta.
Most például azon, hogy ötödik napja fáj a vállam vagy hátam vagy mim. Először kicsit, most már jobban. Főleg akkor, ha bringázom, vagy ha a jobb kezem vízszintesen tartom. És hát a a munkám olyan, hogy vagy biciklizem, vagy vízszintesen tartom a kezem.
Kellemetlen és bosszantó. Várom, hogy elmúljon.
Viszont amíg nem múlik el, addig karomban – vagy hátamban vagy hol – a fájdalommal úgy kell írni lazán és viccesen, mintha nem lenne ott semmi.
Hogy megkönnyítsem a dolgot, arra gondoltam, hogy Radnótinak milyen körülmények között kellett írnia, de aztán beláttam, minden idők egyik leggyengébb párhuzamát sikerült megtalálnom.
Tudjátok be annak, hogy fáj a karom (a vállam vagy mim).
Néhány évvel ezelőtt még úgy gondoltam, hogy ha nem is lehetetlen, de csak egy kellően távoli időben következik ez majd be.
De már most itt van.
Mármint az, hogy a hagyományos könyveket kiszorítják a digitális olvasók.
Nézzétek meg csak ezt a kis karcsú jószágot.
Angliában már csak 30-40 ezer forint, és gyakorlatilag minden tekintetben veri a könyvet.
Jó, nyilván az illata más, de ezeket az apróságokat még lehet finomítani.
Most nyilván sokan közületek azt gondoljátok, hogy ti soha.
Várjátok ki a végét.
A hanglemezek eltűnését sem gondoltátok 3-4 éve. Nemsokára a könyveket is lehet másolni, letölteni, ha nem tetszik, nyomtalanul letörölni.
Itt tudtok barátságot kötni a szép, új világgal.
Futottak még: Schoko Bananen, Scene Wien, Mariahilfer strasse, Hütte stb.
1990-ben nagy naivan azt hittem, életszínvonal tekintetében ha utolérni nem is, de azért megközelíteni meg tudjuk az osztrákokat.
És most – de jó, hogy nem lát előre az ember, elmenne a kedve a küzdéstől és a bízástól – 20 év után azt kell látni, hogy a szakadék nagyjából ugyanakkora.
Volt időszak, amikor szűkülni látszott, hogy aztán megint minden visszaálljon a régi kerékvágásba.
Ma napközben volt szerencsém átutazni Burgenlandon, az októberi napsütésben figyelni az embereket, ahogy vásárolnak, ahogy traktorral kimennek a földre (a főútvonal mellett párhuzamosan épített gazdasági utakon), ahogy kerékpároznak, ahogy beülnek a borozókba és ahogy kiülnek a teraszokra. Elvégre szombat van, kijár az embernek. Ott.
Hatalmas a szakadék. Persze, alapvetően az anyagi lehetőségek az alapja a különbségnek, csakhogy a végeredmény jóval túlmutat a pénzen.
Egyszerre lehangoló és bosszantó az egész, és még nem döntöttem el, hogy azt gondoljam-e, hogy még egyszer érdemes nekifutni, vagy elfordított fejjel végleg legyintsek egy nagyot egészre.
Ott mászott a srác ma délelőtt a falon. Ez valami poloskaféle?
A kitatlált és a valóságos történetekért egyaránt lelkesedő ember azt is nehezen dönti el, hogy a képek a szebbek-e vagy a valóság.
Na persze nem is biztos, hogy el kell dönteni.
Innen jut eszembe, hogy az első igazi tenger, amit megláttam, az a görög volt. Korábban azt hittem, hogy a tengerparti képeslapok hülye, giccses túlzások.
És amikor a sziklák tetejéről megláttam az alattam nyújtózó mélykék vizet, meg kellett állnom, annyira szemen és szíven ütő volt a látvány.
Az én látványom most csak néhány mellékszereplőt játszó fa a Gyöngyös partján, amint arra várnak, hogy végre visszaállítsák az órákat.
Nem tudom, hogy éppen hány fok van kint, de nem lehet túl sokkal nulla felett. Ezt onnan gondolom, hogy néhány perccel ezelőtt kivittem a szemetet, és bónuszban a kukafedő alá passzíroztam egy nyaláb levágott rózsatövet is.
Miközben kabát nélkül, nyári lábbeliben próbáltam lelapítani a kukából kiálló növénymaradványokat, újfent arra a következtetésre jutottam, hogy az emberiség egyik legnagyobb találmánya a fűtött otthon.
Gondoljatok bele, milyen lehetett egy nyirkos barlangban kibekkelni a telet.
A másik nagy találmány egyébként a villamosság, aminek folyományaként nem kell sötétedés után kukán ülni a lócán, és várni arra, hogy majd egyszer majd talán megint világos lesz.
Ha van enni-inni, meleg van a falak között és olvasni is lehet este, az már egész komoly alapot jelent egy elviselhető életre. Amit még egy szemétkivitel sem tud olyan könnyen megingatni.
Tóni: Illés Béla az jól tudott cselezni.
Györgyi: Tényleg?
Tóni: Ja.
Györgyi: Biztos, hogy Béla?
Edit: Biztos, hogy Illés?
Györgyi: Nem Gyula?
Tóni: Az az író volt.
Györgyi: Tóni, az Illyés!
Tóni: Tényleg.