Munkatársunk éppen a tüntetők mellett állt és telefonon diktálta az anyagot, amikor a rendőrök először igazoltatták, majd előállították arra hivatkozva, hogy korábban a sajtó munkatársait is felszólították a távozásra. Munkatársunkat megbilincselték, és a VII. kerületi rendőrkapitányságra vitték. Bevitték vele együtt az édesapját is, aki a rendőri felszólítás ellenére nem tágított fia mellől. Egyelőre nem tudni, hogy a rendőrség indít-e eljárást az ügyben. Innen.

„Egy batyuval… címmel König Róbert grafikusművész alkotásaiból kiállítás nyílt csütörtökön az Országházban. A tárlat, amelyet a magyarországi németek kitelepítésének 60. évfordulója alkalmából rendeztek, egy héten át tekinthető meg … A kiállítás címével kapcsolatban [Szili Katalin] rámutatott, hogy épp a Parlamentben hangzott el egykoron egy politikus szájából a magyarországi németekkel kapcsolatban: egy batyuval jöttek az országba, így egy batyuval kell távozniuk is. „Bíztam benne, hogy eljön a pillanat, amikor ezt kibeszélhetjük magunkból, tehetünk gesztust egymás felé, fejet hajthatunk azok előtt, akik ezt átélték, vagy hozzátartozói előtt” Innen.

Mindezt azért írom ide, mert családom egyik nagyszülei ágát igencsak érintette a dolog. Nagymamán mesélte többször, tanulságként. Baranyai sváb falu, jöttek a katonák, és bizonyos családokhoz beszóltak, hogy van 1-2 órájuk, lehet cuccolni a batyukba, aztán lehet felszállni a vagonokba. El lehet gondolni a szituációt, közvetlenül a háború után, amikor azt hitték, hogy vége a nehezének. Több rokont így vonatoztattak el Németországba, ahonnan isten tudja hány száz évvel ezelőtt jöttek el az ősök, és ahol magyar cigányoknak hívták az innen odahurcolt svábokat. Többek közülük próbáltak visszaszökni Magyarországra, de nem jött össze. Így lettek rokonaink Németországban, emlékszem, nagypapám meglátoggatta őket párszor a hetvenes években. Ők is jöttek, ha tudtak. Hoztak rágót. Az unokát Elfridának hívták.

A kitelepített svábok házába viszont Romániából betelepített magyarokat költöztettek. El lehet képzelni, mennyire szerették egymást. Meg a nagyhatalmi játszmákat.

Sok hét után ma végre sikerült 10 percre belenéznem a Nagy Fogyás című TV2-tragikomédiába.

Egyrészt az tűnt fel, a spontánnak szánt jelenetek egy része gondosan megrendezett, gyaníthatóan többször is eljátszották őket, amíg sikerült a dolog. Már amennyire.

Ennél csak az a rész volt megkapóbb, ami egy gofrievés (valaki kísértés) körül zajlott. Módfelett ellentmondásos helyzet, amikor emberi drámák egy kupac habos süti körül kulminálódnak, vagy legalábbis annak adják be.

Azt sem értettem, hogy amikor betömték a gofrit a szerencsétlenek, utána miért nem hányták ki a vécén, ha ez akkora probléma? Helyette napokig sírtak. Mindegy, mondjuk.

… mert mindig van erősebb …

A megyei napilap csütörtöki számában egy helyi kft. elgondolkodtató ajánlata.

Most leltem rá erre az Oladon készült fotóra, amely azt bizonyítja, hogy 2004-ben még lobogó sörénye volt Lecsónak. Legalábbis a mai fazonhoz képest.

Mai estém egy részét szellemi munkások, döntően állami alkalmazásban levők társaságában döntöttem. Mostanában nem nagyon volt ehhez szerencsém, talán ezért is lepődtem meg, hogy ott is mennyire rossz az emberek szája íze. Pedig az ember azt gondolná, hogy az mégiscsak stabil dolog, stabil fizetéssel, fűtött irodával, internetezéssel és munkatársi kirándulásokkal. Csak hát közben az van – tudtam meg -, hogy az állami szektor alkalmazottjainak, főleg ha nem erre szocializálódtak, talán még nehezebb elviselni a pénzek furcsa áramlásait és mindazon értelmetlen hülyeséget, ami körülöttük történik, merthogy ők direktben látják.

Azt hiszem 1990 óta ez a kormány nyújtja a leggyatrább teljesítményt, ami nagy szó ebben a mezőnyben.

Lompos pedellus for Prime Minister!

Gyakran találkozom vele és barátaival.