Számomra az államfő látogatásának legizgalmasabb pillanata akkor történt, amikor a helyszínekről visszatértem az irodámba, kinyitottam a szemüvegtokomat, és az üres volt.
Úristen, vajon melyik helyszínen felejthettem ott – morfondíroztam letaglózottan.
Hogy annál nagyobb legyen az örömöm, amikor a tárgyalóasztalra néztem, és ott volt a szemüvegem, melyet el sem vittem magammal.
Meleg helyzet volt.
A videó néhány napja került fel az internetre. Egy nő imával igyekszik előzni a tornádót az USA-ban.
Sikerrel.
A természeti jelenség maga legalább ennyire figyelemre méltó:
Most, hogy befizettem az e havi kötelezőket, a személyi jövedelemadót, a tébét, a nyugdíjat, a helyi adót, az ilyen-olyan hozzájárulást, kiváltottam az új jogosítványt, a parkolóbérletet, és rendeztem a monopolban levő közműszolgáltatók számláit, megvilágosodásom támadt.
A magyar gazdaság azon az elven alapul, hogy az állam és csatolt barátai kisajtolják a jobbágyokból állampolgárokból amit tudnak, illetve kicsivel még annál is többet, majd ezt a pénz visszaosztják maguknak és barátaiknak.
Akik a tűz (értsd: központi pénzcsatorna) közelében vannak (politika, adminisztráció, állami és városi cégek, beszállítói és pályázatos csókosok stb.) azok nagyon jól elvannak, akik valamilyen szinten rá tudnak csatlakozni a központi emlőre, azok túlélik.
Akik nem tudnak a központi forrásokhoz jutni, azok megfagynak a pusztában.
A rendszer pazarló, kezdetleges és bűzlik a kelet-európaiságtól, viszont bebetonozott és reménytelen.
Csak azok tudnának változtatni rajta, akiknek pont így jó.
El lehet menni.
A felvétel az ötvenes években készült. Anya és két lánya kápráztatja el a nézőket.
Érdekes, hogy akkor még nem jutott senki eszébe, hogy ez lehet, nem teljesen normális dolog.
A kép fordítása:
– Kérsz egy kis teát?
– Nem.
Nyelvtani tanulság:
A „would” egyike a legkönnyebben használható módbeli segédigéknek. Segítségével (és az utána biggyesztett ’like” igével) könnyen lehet kellően udvarias, de mégiscsak hétköznapi, egyszerű, de jól hangzó mondatokat alkotni:
– Would you like some beer? (Szeretnél egy kis sört?)
– I would like a room for two nights. (Szeretnék egy szobát két éjszakára.)
A tagadó válaszhoz viszont célszerű hozzábiggyeszteni a thanks szót (No, thanks), különben nemcsak lázadónak, de udvariatlannak is tűnünk. Az angoloknál az utóbbi a kínosabb.
Általános tanulság:
A cím (Anarchy in the UK) nem is akkora túlzás, mint amekkorának tűnik, a brit történelem némileg másként néz ki, mint a mienk, így aztán némileg másként viszonyulnak a hagyományaihoz. Nem ragoznám ezt most tovább.
Amikor itthon előjön a korrupció, a szegénység, az egészségügyi mutatók és az ország egyéb általános élhetetlenségi kvóciensei, mindig volt egy vigaszág, mondván, hogy jól van, persze, tré ez a hely meg minden, de azért vannak sokkal trébbek.
Aztán ahogy kiderült, hogy nem a külső és belső elnyomók a legnagyobb ellenségeink, hanem mi magunk, úgy lehetett egyre kevesebb olyan összehasonlítást találni, amiből mi jöttünk volna ki győztesen.
Először a visegrádiak húztak el mellettünk, aztán fokozatosan elmaradtak a balkáni, kínai és egyéb egzotikus bevándorlók, ami lehet, jól hangzik a nemzeti populista szempontból, viszont nagyon rossz jelek más szempontból.
De azért Afrikára még mindig bátran lehetett hivatkozni.
Most meg azt olvasom, hogy míg hazánk a hanyatló Európa perifériáján kínlódik, és ha bejönnek a Fidesz-reformok, akár nulla százalékos gazdasági növekedést is bezsebelhetünk, addig a fekete Afrika országai átlag 6 százalékos GDP növekedésre számíthatnak idén, ami elmarad ugyan Kína és India mögött, de a korábbi időszakokhoz képest mégiscsak figyelemre méltó, még akkor is, ha a bevételek elosztása nagyon egyenlőtlen, illetve azok egy része a nyersanyagokból jön. (A másik része a jobb szervezettségből.)
Fene gondolta volna, hogy Afrikában már több mobiltelefon van, mint az USA-ban, csak Nigériában több mint egymillió BlackBerry-t adtak el, és általános a közösségi média online használata is.
Az Economist előrejelzése szerint 2012-ben a világ 10 leggyorsabban növekedő országai között négy afrikai is lesz: Angola, Niger, Etiópia és Ruanda, az első kettő novekedés tekintetében beelőzi Kínát.
Szóval a fene tudja meddig lehet még Afrikára hivatkozni, lehet nemsokára kiadó lesz ez a vonatkozási pont. Vajon megpályázzuk-e?
Nem nosztalgiából, sokkal inkább érdeklődésből és szórakozásból nézzük fiammal heti két három este a Yes Minister (magyarul: Igenis, miniszter úr!) című sitcom epizódjait.
Minden idők hatodik legnépszerűbb brit komikus sorozatáról van szó, melynek klasszikus epizódjait a nyolcvanas évek elején készítették.
Amellett hogy humorosan lebbenti fel a fátylat a politika, illetve a képviselői demokrácia lényegéről (Margaret Thatcher is a rajongói között volt), arra is jó, hogy lássuk, hogyan változott a világ azóta.
Az idő múlásával kapcsolatos két megjegyzés:
1. Akkoriban nem voltak még számítógépek és internet. Az íróasztalokon nem voltak monitorok. a miniszterek, államtitkárok, titkárnők, bürokraták elővették a papírokat, tollakat, írógépet, mappákat és gémkapcsokat, és azokkal dolgoztak. És láthatóan nem mentek semmivel rosszabbul a dolgok, mint most. Simán el tudnám képzelni most is. Akkor az idő az információk összevadászásával telt, most meg azzal, hogy kiszűrjük, mi fontos és mi nem. Ez utóbbi semmivel sem gyorsabb és egyszerűbb folyamat.
2. Akkortájt még olyan dolgokkal vicceltek, melyekkel már rég nem lehet, mert szigorúan tiltja a politikai korrektségnek nevezett globális képmutatás. Próbálnánk meg most közszolgálati tévén kifigurázni az Afrikai országokat, a németek múltját vagy a déli népek slendriánságát. Lenne nagy balhé. Pedig lehet ezt is intelligensen és valódi méreg nélkül csinálni. A humor nemcsak a buta hatalom legnagyobb ellensége és az okos hatalom barátja, de egyben a legjobb levezető szelep.
Nyilván nem én vagyok az első és utolsó, aki megírja, de nekem könnyebb, ha én is leírom.
Arccal a laptopnak, háttal ülök a tévének, hallgatom a TV2 esti híradóját. Eddig 9 perc komplett B-kategóriás rendőrségi hírek.
Nem tartom magam egy gonosz embernek, de ha ennek ellenére nem megy tönkre a csatorna, akkor nincs igazság.
Vannak olyan apróságok az életben, melyekről nem lehet tudni miért, de zavaróak. Mint egy ferde kép a falon vagy egy szájba került hajszál. (Ez utóbbiról lehet tudni miért, de hajnali kilenckor hadd ne keressek más hasonlatot.)
Szóval számomra ebbe a kategóriába esik, ha valaki az írott szövegben nem szabványos, szépen ívelt zárójelet, hanem ferde vonalat használ: /ilyent/.
Brrr.
Talán még az írógépes időkből maradt itt vagy nem tudom.
Mindenesetre érkeznek hosszabb sajtóanyagok, ahol ebből a típusból van mondjuk egy tucat. Én meg győzöm őket átírni kerekre, merthogy esztétikailag agyonvágja az oldalt, meg engem is.
A nap üzenete: tessék rendesen zárójelezni.
Minden évben ünnepi pillanat, amikor a bejárati ajtón csenget a kéményseprő, hogy lerendezze az éves pénzbehajtást ellenőrzést.
Idén ma volt a nagy nap.
Nagy meglepetésemre a kéményseprő – a korábbiktól eltérően – nem csak végigtántorgott végigfutott a lakáson és a padláson, de tényleg alapos volt.
Lementünk mentünk pincébe, padlásra, világított, tükrözött, kapart, intézkedett.
Persze kéményvizsgálat arányaiban még így többe került, mint egy jó nevű sebész magánrendelésének az óradíja, de legalább történt valami.