Nézem a híradót, hogy a britek hogyan köszöntötték fel a királynőjüket, a 60 éve hivatalban levő államfőjüket.

Nem a látványos ünnepségről van szó, hanem arról, ahogy az utca embere lobogtatja a kis papírzászlóját, és a sírásig meghatódik, amikor elmegy előtte az ősz hajú uralkodó.

Nos, azt hiszem Áder János némileg kevesebbet jelent a magyaroknak.

Tudom, ostobaság az összehasonlítgatás, de mit tegyen a gyarló ember, ha eszébe jut.

Mondjuk ha Áder 60 évig hivatalban lenne …

22 évvel ezelőtt költöztünk a házba, akkor örököltük meg a szenespincében a végletekig leharcolt asztalt. Mindenféle limlom volt mellette, alatta és rajta.

Mivel erősen korhadásnak indult, néhányszor erős veszély fenyegette, hogy a lomtalanító-teherautó platóján végzi. De valahogy mindig megúszta, a szúvak nagy örömére, akik degeszre lakmározták magukat a pincedoh által alaposan felpuhított fából.

Azért arra jó volt, hogy télen virágokat és cserepeket tartsunk rajta.

Az asztal életében a fordulópontot a tavalyi év jelentette. Ekkor döntöttem úgy, hogy valamit jó lenne kezdeni a bútordarabbal.

Kezdtem is. Átcipeltem a pince másik végében levő műhelyembe (illetve abba a helyiségbe, amit én annak hívok). Először megállapítottam, hogy sokkal rosszabb állapotban van, mint látszott, majd kicsit simogattam itt-ott, hogy aztán magára hagyjam egy évig. Mentségemre legyen mondva, nem teljesen rajtam múlott a dolog.

A pincébe és az asztalhoz tavasszal tértem vissza, gyaluval, csiszolóval, vésővel, kalapáccsal, fűrésszel, ecsettel és hasonlókkal.

Néhány laza hétvége bőven elég volt, hogy az egykori asztalból újból asztal legyen.

És ha már asztal lett, ki is tettem a napra. Most a kertben hunyorog a fénybe, és szerintem még az esőnek is örül, annak ellenére, hogy a felületét nem valami strapabíró anyaggal kentem be: sajnos csak beltéri lakkot találtam a szekrényemben.

A múlt héten vettem egy jókora fóliát a Gazda Áruházban, azzal próbálom letakarni az eső elől. A lapján levő furnért lehet, javítani kell majd az esős évszak beálltával, amit cseppet sem fogok bánni.

Ha jól számolom, éppen két hete ez a csendélet fogadja az autósokat és mindenkit a szombathelyi Wesselényi utcában.

Két hete nem sikerül a fedlapot körbeaszfaltozni az utca közepén.

A becses papírdarab a Magyar Nemzeti Bank látogatóközpontjában készült néhány éve. Könyvjelzőnek használom.

Mikes György (George Mikes) How to be a Brit című könyvét olvasom.

Az idegenbe szakadt siklósi születésű humorista írásaiban gyakran állítja pellengére új hazájának, Nagy-Britanniának lakóit, szokásait.

Tanácsot ad nekik például a borkóstolás témájában. Ezeket a tanácsokat mi is megfogadhatjuk, borsznobnak lenni ugyanis menő.

Mikes szerint csak nagyon kevesen értenek hozzá, a lényeg inkább a hókuszpókusz, nem az, hogy értsünk hozzá, hanem hogy úgy tűnjünk, hogy értünk hozzá.

Szóval Mikes útmutatásai alapján én azt javaslom:

Mindenekelőtt tanuljuk meg néhány híres bornevet (Magyarországon inkább termelőket, mint Bock, Tiffán, Geres stb.), és néhány alapot arról, hogy milyen borok milyen ételekhez mennek.

Ha az utóbbi megvan, akkor ezzel már el lehet játszani. Például halhoz vörösbort rendelünk, miközben hangosan megjegyezzük: „ma kísérletező kedvemben vagyok”.

A messziről jött drága borokat azzal tudjuk kivédeni, hogy: „ez az argentin bor minden bizonnyal remek, de nem vagyok biztos benne, hogy megfelelően szállították”.

Igazából azonban az asztaltársaságot, főként a hölgyeket, azzal tudjuk lenyűgözni, ha értékeljük a felszolgált bor.

Erre csak két lehetőség van:

a) titokban elolvassuk a borosüveg címkéjét
b) blöffölünk

A bföffhöz a következő a javaslat:

1. Fehérbor esetén jegyezzük meg, hogy az „nem elég hideg”. Nem túl eredeti megjegyzés, de még mindig jobb, mintha nem fogalmazunk meg semmilyen kritikát.
2. Vörösbornál mondjuk azt, hogy nem pont szobahőmérsékletű. (Nem elég chambré – ha végképp menők akarunk lenni.)
3. Nagyon hatásos lehet, ezért csak ritkán süssük el: lassan kortyoljuk a bort, forgassuk meg alaposan a szánkban, majd tűnődve, inkább csak magunknak jegyezzük meg, de hogy mások is hallják: „ez a bor a hegy napos oldaláról jött”.

A fehértáblám törlésére használt apró eszköz kissé leamortizálódott az évek folyamán. Először a filc cserélhetőségét szolgáló tépőzár vált bizonytalanná, majd egy leejtést követően a műanyag váz pattant el.

A hétvégén hazavittem hát, és komoly felújítást végeztem rajta. Kétkomponensű ragasztóval helyre tettem a műanyagalkatrészeket, fixáltam a tépőzárat és új filcet szabtam a talpára.

Félóra alatt megvolt minden.

„Jobb mint újkorában” – állapítottam meg aztán ma reggel az első táblatörlésnél.

És jobban örültem ennek az apróságnak, mint az IMF tárgyalások lehetséges pozitív fejleményinek, jobban, mint a Nemzeti Kiválóság Programnak vagy hogy állítólag véget vetnek a földspekulációnak.

Csak suttotgava merem mondani, hogy nálam még a negyedik nemzeti konzultációt is háttérbe szorítja egy kicsit.

Nem mellesleg a felújított táblatörlő egy hangyányit valóban hozzátesz a GDP-hez és a fenntartatható fejlődéshez. Az, hogy nincs a vezércikkek között, ne tévesszen meg senkit.

Ha a médiákban (szerintem így helyes)másodpercekben és karakterekben mérjük a fontosságot, egyértelmű, hogy az utóbbi időben Magyarország (és talán egész Közép-Európa) legnagyobb gondja és problémája Nyírő József újratemetése.

Szerencsés egy nép, szerencsés egy vidék – gondolhatná a kívülálló.

Én persze mást gondolok, de ahhoz nagyon hosszúnak kellene lennem, ha nem akarnám, hogy félreértsenek.

És akkor is félreértenének.