Köszönöm az érdeklődéseteket a hűtőszekrényünk állapota felől. (Természetesen senki nem érdeklődött, de egy ilyen közhelyes témaindítás remekül illik egy nyári pénteki délutánhoz.)

Szóval a helyzet az, hogy tegnap délután kiszereltem a hűtőnk hőfokszabályozóját, hogy aztán az egész gépet direktbe kössem 220 volt ügyileg.

(A direktbekötés történelmi pillanatát örökítette meg a fotó.)

És igen! A masina ebben a formájában elindult.

Tiszta sor, ezen az alkatrészen múlik a dolog.

Az interneten rákestem a szabályozóra, a webboltokban 3000 forint körül van az átlagár.

De én adtam egy esélyt a hagyományos boltoknak, és döntésem helyesnek bizonyult.

Egyik szombathelyi belvárosi alkatrészboltban 2650 forintért adták a kütyüt amire azonnali hatállyal rábólintottam. (Azért érdemes magyar terméket venni, mert még a régi cuccokhoz is van alkatrész, és nem is mindig aranyáron.)

Az alkatrész egyelőre a táskámban van, de a hétvégén feltétlen a helyére kerül. Ha érdeklődtök, beszámolok a végeredményről.

Amúgy azt vettem észre, hogy a villanyszereléshez – annyi sok más dologgal (gitár, sakk stb.) ellentétben – nemcsak kedvem, de érzékem is van.

Egyszer talán bővebben is elmesélem az előtörténetet. Vagy talán soha.

„Igen, én voltam. Van valami gond?”

(A fotó ma reggel készült a közös folyosónkon.)

Szombathely belvárosában egy húsz év körüli festékes munkásruhás fiú és barátnője nézik a kirakatban levő jó nevű gimnázium egyik végzős osztályának tablóját.

Láthatóan egy darabig leköti őket a látvány.

„Na, bazmeg ezek közük egyik sem fog dolgozni” – mondja egyszer csak a srác. A lány nem mosolyodik el.

„Az elmúlt hat évben 73-szor módosult az adózás rendjéről, 55-ször a
személyi jövedelemadóról és 31-szer a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvény.” Innen.

Most erre mit lehet mondani, de tényleg?

Nemsokára indul a Magyar Televízió háromdimenziós adása – hallom a nagy bejelentést az esti híradóban.

A bejelentést homályos, önmagukhoz képest elcsúszott mozgóképek illusztrálják, bemutatva, milyen is egy 3D-s adás.

Én résen vagyok, ugrom a polchoz, ahonnan lekapom az ott porosodó papírszemüveget, melyet még fiam hozott haza egyszer a moziból. Büszke vagyok, hogy emlékszem, van itthon ilyen.

És ülök a tévé előtt az idióta piros/zöld vacakban, a hír még tart, én meg várom, hogy kirajzolódjanak a térhatású képek. De nem rajzolódnak.

Kell egy kis idő, amíg leesik, hogy az ötezer forintos tévém nem tökéletes a 3D-s adások vételére.

Kicsit ostobán érzem magam, de aztán csak legyintek, hogy hát igen, van, amikor nem gondolom végig a dolgokat.

Az objektivitás (és hogy az olvasók előtt kicsit emeljem a megtépázott műszaki tájékozottságomat) miatt közlöm: nem olyan rég egy nagy műszaki áruházban nézegettem ezeket a 3D-s, több százezer forintos tévéket.

Azt már megint csak halkan mondom, hogy majdnem ugyanazt láttam, mint ma.

Nem lesz olcsó mulatság meggyőzni az embereket, hogy ennek van értelme.

Ma reggel leállt a hűtő. 15 éves Lehel. Ennél tragikusabb események is történnek az életben, de azért kellemetlen ügy, ez a háztartási eszköz úgy hozzánőtt a mindennapjainkhoz, mint politikushoz a füllentés.

A helyzetet (beleértve a tejet, vajat, májkrémet és egyebeket) az mentette meg, hogy a picében tartalékban volt egy kicsi hűtő, mely előtte irodai szolgálatra volt befogva.

Még munka előtt gyorsan lehordtunk minden romlandót a pincébe, beüzemeltük a drágát, majd amikor délután hazaértem, nekiláttam, hogy stabilizáljam a helyzetet.

Először is felcígeltem a pincéből a kishűtőt, és betettem a nagy helyére. Ez némi macerával járt, a hűtő ugyanis be volt építve a konyhaszekrénybe, alaposan szét kellett dönteni az egészet.

Ezt a műveletet sikerrel abszolváltam, és koraestére már vígan duruzsolt a kishűtő az új helyén, főleg azután, hogy ügyesen kiékeltem a lábait.

A beteg nagyhűtőt ideiglenes jelleggel kitelepítettem a közös folyosóra.

Ügyében telefonos konzultációt folytattam egy szakemberrel, aki közölte: a dobozban működő kislámpa nem jelent semmit. Sem jót, sem rosszat, ne legyenek vérmes reményeim.

Mindenesetre most este sikerült leszerelnem róla a hőfokszabályozót, valamikor holnap megejtem az ellenőrzését. Ha csak ez a baja, akkor nincs minden veszve.

Innen jut eszembe a szülői ház Szaratov márkájú hűtője, amely iszonyatos hangokat adott, de vagy 30-35 évig működött – anyu őszinte sajnálatára.

Nem vagyok egy nagy focipárti, a hétköznapjaimba nem igazán zavar be, hogy mit játszott a Haladás a hétvégén.

De a világbajnokság vagy az Európa-bajnokság, nos, az valami más.

Azt nem mondom, hogy ilyenkor nem lehet levakarni a képernyőről, de az sem igaz, hogy nem élvezem, ha olyan meccseket látok, mint a tegnapi olasz-spanyol. A labdarúgásnak egy bizonyos szint felett már vannak érintkezési pontjai a művészettel. (Egy bizonyos szint alatt pedig a nagybetűs Játékkal. A kettő közötti területtel van a gond, de ez most mellékszál.)

Azért azt nem nehéz belátni, hogy minden meccs, minden szakkommentár, minden tévében futó labdás reklám kicsit olyan, mint az alkoholmentes sör: olyan mintha, de a lényeg hiányzik belőle.

Esetünkben ez a lényeg ugye magyar válogatott lenne.

Nem állok neki sírni és ríni, megteszik sokan helyettem, most csak azon az álkérdésen filozofálok, hogy akkor melyik csapatnak szurkoljak.

A tét kb. akkora, mint kiválasztani az alkoholmentes sört az ábécében: majdnem mindegy a választás, de valamit be kell tenni a kosárba.

Így jutottam el 5 perccel ezelőtt az ukrán válogatotthoz. Annyira messze van tőlem az a nép, az a kultúra, annyi rossz dolgot mondtak a csapatról, meg annyival szegényebbek és szerencsétlenebbek, mint az ellenfél svédek, hogy elkezdtem értük kicsit szorítani.

Ha meg valamiért csalódást okoznak, tartalékban még ott vannak a hozzám közelebbi, de azért szurkolásra szoruló lengyelek, horvátok, csehek.

A szenvedélyt meg legfeljebb más ügyekre tartalékolom.

Pontosan egy hete tettem fel a „Két hét alatt ez történt” bejegyzésemet, amely mondanivalóját tekintve nem járt be követhetetlen szellemi magasságokat, egyszerűen konstatálta – még csak nem is bosszankodva, csak afféle rezignált belenyugvással – hogy a szombathelyi Wesselényi utcában két hete nem sikerült körbeaszfaltozni egy fedlapot.

Ilyen volt az akkori csendélet.

Jelentem, a helyzet azóta csak aprót módosult. A körbeaszfaltozás továbbra is várat magára, nyilván egy ilyen jelentős projektnek idő kell.

Közben a lakók, az autósok, egy szélesebb haszonjármű vezetője vagy akárki megelégelte az út közepén álló akadályt, és finoman az út baloldalára csoportosította át a terelőnyilat, a köveket és a villogót (amiből közben kifogyott az áram).

Így már mindenki vígan ráhajthat erre a kis futóműtesztre, amit remekül kiegészít az út jobboldalán jelentős növekedésnek indult kátyú.

Most már kezdek kíváncsi lenni a folytatásra.

Nem akarok ezen a szép péntek délutánon vészmadárkodni, de van egy olyan érzésem, hogy rossz irányban áll a hajó orra.

Mindenki abban hisz, amiben akar persze – ki abban, hogy Orbán Viktor diktatúrát épít, ki abban, hogy ez a nagy gazdasági szabadságharc ára -, de ha rám hallgattok (mondjuk, miért tennétek, de mindegy), akkor szigorúan abból induljatok ki, amit tapasztaltok.

A többi csak szó, amelyből nagyon sokat és sokfélét lehet előállítani, a saját vagy a megrendelő ízlése szerint.

Történetesen én például most azt tapasztalom, hogy a környezetemben levő kisvállalkozások kezdik bedobni a törölközőt.

Az már csak következtetés, hogy ennek nem lesz jó vége. Amikor a közalkalmazottak vesztik el állásukat, az sem nagy öröm, de amikor a kisvállalkozások húzzák le a rolót, na, az megint más tészta.

A sugalmazás szerint persze minden közép- és kisvállalkozó potenciális adócsaló, de ha közelebb hajolunk, akkor rájövünk, hogy gyakorlatilag ez az egyetlen csoport, amely nem tartja a markát az állam felé. Ők nem kapnak adókedvezményt, nem pályáznak, nem vettek részt a privatizációs bizniszben, nem kapnak állami és önkormányzati zsírt, szinte teljesen kimaradnak a közbeszerzésnek nevezett zsebtömésből.

Csak dolgoznak, igyekeznek megélni, ami egyre inkább csak azt jelenti, hogy próbálják befizetni a számlákat, melyeket egyre furcsább jogcímeken kapnak a kapzsi és tehetetlen államtól, mely sok mindent megígért nekik, hogy aztán mindennek az ellenkezője valósuljon meg.

A hatóságok sportszerű működése, ellenőrzési gyakorlata is megérne egy misét, de arról szóljon máskor a harang.

Ez a harang a kisvállalkozásoknak szól, illetve arról, hogy izgalmas lesz, ha ezek az emberek rázúdulnak az államra, nemcsak nem fizetnek majd be semmit, de beállnak a markukat tartók sorába.

Örömmel jelentem, én ma hozzájárultam a helyzet javításához.

Két szombathelyi kereskedelmi egységnél is hagytam pénzt, mindkettő helyi kisvállalkozás.

Az egyik belvárosi könyvesboltban – amely a könyvhét idejére kitelepült a Fő térre – megvettem a 2012-es Körképet (harminchét mai magyar író kisprózája), majd néhány száz méterrel odébb külsőt vettem a biciklimre, amit rövid gondolkodás után megtoldottam két újabb fékpofával (a hátsó kerék sikere után).

Az első helyen 2080, a másodikon 2250 forintot hagytam, jelentősen hozzájárulva a szombathelyi GDP-hez.

Komoly érvágás a családi költségvetésben, de megnyugtat a tudat, hogy megtettem, ami tőlem telik.

De félek, ez nem lesz elég.