Kicsit elméláztam, és délután egyszer csak azt vettem észre, hogy a telefonkönyvben keresem egy autószerviz telefonszámát.

Már vagy egy perce bogarásztam az„sz” betűs bejegyzéseket, mikor megkérdeztem magamtól: mi a fenét is csinálok?

Nem túl logikus lecsukni a laptopot, előbányászni a két évvel ezelőtti telefonkönyvet, ott vaksin silabizálni a neveket, találgatni, milyen néven is lehet ott a cég, amit keresek.

Ez a világ már évekkel ezelőtt elmúlt.

Így aztán egy határozott mozdulattal becsuktam a könyvet (porzott szegény egy nagyot), majd a Google-val kb. 5 másodperc alatt megtaláltam az autószervizt, nyitva annak tartását, munkatársainak elérhetőségét stb.

A digitális korszakban így vált észrevétlenül felesleges limlommá egy egykori emblematikus tárgy.

Emlékszem, amikor az online sajtóban kezdtem tevékenykedni, egy jó darabig irigység is vegyült a nyomtatott újságoknál dolgozó kollégákkal kapcsolatos érzelmeim közé.

Nos, ez az érzés mára eltűnt, mint a telefonkönyv.

Nem hiszek sem a Facebook-ban, sem az összefogás erejében, de ha csak egy alig mérhető, hangyányi esélye van annak, hogy ezt a linket érdemes betenni ide, akkor úgy érzem, be kell tennem.

A Facebook-on talált rám egykori általános iskolás osztálytársam, akivel szerintem több mint 3 évtizede nem találkoztam.

Azóta sok víz folyt le, mind a Dunántúl északi, mind a déli végén.

Néhány soros chatelés után kiderült, hogy lánya beteg. A Tolnai Hírlap már közzétette az esetet és a számlaszámot. Nagyon rosszul érezném magam, ha én nem tenném.

12. oldal, Niki harca …

Néhány héttel ezelőtt arról számoltam be, hogy hogyan járultam hozzá a szombathelyi GDP-hez.

Mint említettem, akkor többek között alkatrészeket vettem a bringámhoz.

Nos, az események kicsit lelassultak utána, többek között azért, mert a ház körüli bütykölésre szánt időt lefoglalta a happy enddel zárult hűtőszekrény-affér.

Meg egy kicsit tartottam is a biciklinek a külső gumi cseréjétől. Emlékszem, tizenévesként nem egyszer sikerült kicsípnem a belsőt a művelet során, ami aztán újabb végetérhetetlen javítás-örvényekbe rángatott bele. (A belsőt ragasztani kellett, hogy aztán visszatéve a csavarhúzóval megint máshol csípjem ki.)

De ma végre nekiálltam, és meglepően flottul ment minden.

Egy szűk óra alatt vígan megvolt az egész, kicsit variálni kellett a váltóval, de nem volt egy nagy vasziszdasz.

Mikor készen volt, fújtam bele kézzel egy keveset, majd átgurultam a szomszédos Agip-kúthoz, ahol megelégedéssel konstatáltam, hogy amíg az autósok 423 forintot fizetnek egyetlen liter benzinért, addig én ingyen töltöm a levegőt a gumiba.

Hogy aztán hazafelé – a vadonatúj városi gumival – szinte suhanjon a gép ezen a forró nyári késő délutánon.

Bizonygatom magamban, hogy talán nem, de a szívem mélyén nagyon is jól tudom, hogy olykor leverem a lécet a szociális viszonyrendszerek útvesztőiben.

Munkám miatt sok emberrel találkozom, de gyanús, hogy szinte soha nem érzek lelkesedést, ha egy nagy vagy kis névvel találkoznom kell, sokszor elsumákolnám az egészet, és a különböző ügyekben telefonálás is inkább csak nyűg és kötelesség, mint munkából származó örömforrás.

Általában már az első találkozás során eldől a dolog, hogy kivel tudok később kötetlenül és belsőségesen beszélgetni, és kik azok, akik reménytelenül kint maradnak a körön.

Nem tudom, ide tartozik-e ,vagy általános, mindenkivel előforduló jelenségről van-e szó, mindenesetre vannak olyan személyek, akiket ismerek, mármint rendszeresen találkozom velük, de csak nézzük egymást, és nem köszönünk.

Egyszerűen így alakult. Körülbelül féltucatnyian vannak.

Ma is összefutottam egyikkel.

Néztük egymást másodpercekig, várakozva, már majdnem megtört a jég, már majdnem odabiggyeszetttem, hogy „hello”, de aztán mégsem. Talán büszkeségből, talán abból a meggondolásból, hogy hátha azért nem van ez a kommunikációs szakadék, mert a másik félnek így jó. Akkor meg nekem is.

Amúgy egész jól feltalálom magam tömegben, fesztiválokon, de igazából akkor érzem a magam a helyemen, ha 2-8 nagyon belsőkörös ember társaságában vagyok, fűben heverve a napon, vagy késő éjjel asztal körül. Nincsenek sokan.

Lehet, csak az átlagosnál magasabb hőmérséklet terelgeti szokatlan medrekbe a gondolataimat, de most azon törtem a fejem vagy 5 másodpercig, hogy a férfiakon vagy a nőkön látszik-e egyérteműbben a butaság.

Élhetnék azzal a frappáns újságírói klisével, hogy „mindenki döntse el maga”, de inkább állást foglalok.

A nőkön jobban látszik, mert a férfiak megtanulták álcázni.

A nők csacsognak, fecsegnek, bevallják, hogy fogalmuk nincs, vihognak hozzá, megvonják a vállukat vagy csodálkozva kimeresztik bociszemüket. Alternatívaként: lelkesen hülyeségeket osztanak meg a Facebook-on.

A férfiak megtanulták, hogy minél kevesebbet szólnak, annál kevésbé tudnak lebukni. Sokatmondónak tűnő, de valójában semmit nem jelentő mosollyal, egyszavas mondatokkal reagálnak, odakacsintanak, dörmögnek valamit.

Az is igaz, a férfiak tudják a leghangosabban és legmagabiztosabban hajtogatni a legnagyobb ostobaságokat. De még ezeket is remekül tudják álcázni.

Tisztelt Mark Zuckerberg Úr!

Engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét a Facebook-fejlesztés egy lehetséges irányára.

Egy kis periférikus kelet-európai ország lakója vagyok, de talán az ötletet, illetve annak eredményét valószínűleg a világ minden pontján élveznék a Facebook-felhasználók, és talán hozzájárulna ahhoz, hogy a jövőben kevesebben iratkozzanak le az Ön méltán népszerű közösségi portáljáról.

A felhasználók megtartása annál is lényegesebb, mert a Facebook tőzsdei bevezetése – fogalmazzunk úgy – nem egy sikertörténet. De Önnek ezt nyilván nem kell magyaráznom.

Az ötletem mindössze egy apró gomb lenne, amely megnyomásával blokkolni tudnánk azokat a bejegyzéseket, melyek valami életbölcsességet akarnak velem (és mindenkivel) megosztani.

Jelenleg naponta 15-20 ilyen érkezik az üzenőfalamra, és számomra a nulla is éppen elég lenne.

Gyanítom, ezzel a kívánsággal nem vagyok egyedül.

Tudom, hogy a probléma programozói (és nyelvészeti stb.) szemszögből nem könnyen megvalósítható, de Önnek olyan sok zseni dolgozik, és olyan végtelen anyagi források állnak rendelkezésre, hogy ezt biztosan meg tudják oldani.

Sokan hálásak lennénk.

Megérkeztek a házba az újabb (talán negyedik?) nemzeti konzultációs kérdőívek.

Nem az a gond, hogy megkérdeznek, hanem az, hogy ezekről és így.

Tegyük fel, hogy a kormány tényleg szeretné tudni, hogy mit gondol a nép. Ez önmagában nagyon is rendben van. Miért ne lenne?

Nos, akkor viszont nem kell ehhez sok milliónyi miniszterelnöki-fotós levélpapír, dizájn-boríték, melynek zöme a kukában végzi (én imádok borítékok hátuljára jegyzetelni, de ezzel szerintem kisebbségben vagyok), hanem alkalmazni egy profi közvélemény-kutató céget, ami nagyon pontosan és precízen letapogatja a nép gondolatait.

Már ha tényleg fontos.

Még nagyobb gond, hogy a kérdések egy része nem helyezi túl magas szinte a választópolgár tájékozottsági és tudatszintjét.

Lehet-e például komolyan azokon a kérdéseken rágódni, hogy jó-e, hogy nagyhal megeszi a kishalat, kell-e a segíteni a fiatalokat az álláshoz jutásban, avagy vagy megőrizzék-e a nyugdíjak vásárlóértéküket.

Ha viszont ez a szint, akkor hogy várja el a kormány tőlünk, csak egyszerű szavakból értő szavazógépektől, hogy állást foglaljunk az EVA, az ÁFA vagy a devizahitel-probléma ügyében, elvéve a kenyeret a gazdasági minisztérium busásan fizetett szakemberei elől.

És ha már kenyérelvétel: jelentem, szerintem én is elég jó kérdőívet tudnék összerakni.

Változatos formában próbálják az internetes portálok kattintásra csábítani az olvasót. Ennek egyik ravasz formája a címadás. Hatásos hívószavaknak bizonyulnak például a „döbbenetes”, „hihetetlen”, „tragikus”, „sokkoló” melléknevek, illetve a „villantott” ige vagy a „valóság-show sztár” és ezek kombinációi.

Talán kevésbé sportszerű, de jól működő formája a címadásnak, amikor a cím igaz ugyan, de a gyanútlan olvasó másra számít. Például a „Lemondott az államtitkár” címre kattintva, nem feltétlenül arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi is történt az üzbegisztáni belpolitikában.

A Hiradó.hu újabb kulcsszóra bukkant: a „kimondta” ige valószínűleg csáberővel bír az olvasók számára, hiszen a portál előszeretettel szövi bele a címekbe a kulcsszót.

Az utóbbi idők terméséből:

Kósa kimondta: ezért támadják a magyar kormányt

Csath Magdolna kimondta: Ez ma már abszurd

Giró-Szász kimondta: ők az igazi zöldbárók

A diplomata kimondta: ez csakis a kétharmad miatt van

Az államtitkár kimondta: ennyi lehet havonta az új adó

Csaba László kimondta: ez harakiri

Kumin kimondta: a Fidesz bukna legtöbbet Orbán ötletével

Demján Sándor kimondta: ez a véleménye az új adókról

Róna Péter kimondta: ez a veszély fenyegeti Magyarországot