Nem titok, vannak gyengéim. Mindent nem sorolom fel, nem lenne elég a vasárnap, hogy elolvassátok.

Most csak azt vallom be, hogy a tollak levesznek a lábamról.

No nem mindegyik, toll és toll között szakadéknyi különbségek vannak, a szaggatottan fogó reklámtollak osztogatásának a tilalmát szerintem például rendelettel kellene szabályozni.

De itt vannak a kacér zselés tollak, mint például a 0,5 milliméteres Uniball Signo, mely csábító örvényének nem tudok ellenállni.

Ezért is fájt, hogy hetek óta nem találom a legszebb, a mélykék Uniballomat.

Fájdalmamat most az csökkenti, hogy az egyik szombathelyi papírboltban találtam világoskék 0,5-ös Uniballt.

640 forint volt, amin felszisszentem ugyan, de ilyenkor vak az ember, ráadásul kértem róla áfás számlát.

Még nem tettem le teljesen a mélykékről sem, és ha az is meglesz, akkor a két zselés Uniballom lesz.

Két kis zselés csepp abban a bizonyos tengerben.

Nekem úgy tűnik, viszonylag keveset tudunk az oroszok második világháború utáni ausztriai kempingezéséről (1945-1955).

Mondjuk érthető, hogy sem az oroszok, sem az osztrákok nem szeretnek erről beszélni, és amikor ez zajlott, nálunk meg végképp kuss volt.

Most az egyik osztrák novellában (Gernot Wolfgruber: A többes szám) érdekes városi legendára bukkantam.

Eszerint Ausztria a szesznek köszönheti a függetlenségét.

A legenda szerint az oroszok maradtak volna ott is 1990-ig, ha az osztrák külügyminiszter kevésbé bírta volna az italt.

„A tárgyalások során éjszakákon át együtt vedelt az oroszokkal, akik egyszerűen nem tudták őt az asztal alá inni, úgyhogy végül belátták, hogy ezekkel az osztrákokkal nincs mit tenni, legyenek hát szabadok, bánjuk is mi” – írja Wolfgruber.

Ha hiszünk a legendának, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a magyar kommunisták vagy túlságosan is szerették a hatalmat, vagy egyszerűen nem szerették eléggé az italt.

A Jobbik többek között azért is figyelemre méltó politikai alakulat, mert több mint két évtizedes újságírói tapasztalatommal együtt is el tud bizonytalanítani.

Itt van például a mai sajtóközleményük, amely egy kőszegi eseményt ecsetel a párt szűrőjén keresztül.

Első olvasatra nyilvánvaló, hogy nem okés ez így, mert kitüremkedik belőle a rasszista felhang; ami mellesleg a Jobbik szerint nem az: egyszer rákérdeztem egy sajtótájékoztatón és megmagyarázták. De ha a párt nagyon megerőltetné magát, biztos meg tudná ezt a közleményt úgy is fogalmazni, hogy ne legyen semmilyen félrehallás.

Szóval kicsit rossz szájízzel szerkesztettem be a hírt, mert hát humanista és demokrata alapokon nem lehet egyetérteni az alaphangnemmel, de aztán beláttam, a „delete” gombbal sem oldódna meg semmi.

Mert:

1. A politikusok nőjenek fel, viseljék a felelősséget a kiejtett szavakért. (A mai nonszensz sajtótörvények szerint a média is felel azért, hogy mit mondott a politikus.)
2. Ha csak olyan sajtóközleményt teszünk fel, ami nekem is tetszik, akkor sok izgalmas fogalmazványtól fosztanánk meg az olvasókat.
3. A Jobbik közleménye mégiscsak egy létező problémára hívja fel a figyelmet, melyet jó lenne értelmesen megbeszélni. Egyelőre nálunk ez nem nagyon megy, mert már a kérdést sem tudjuk rasszizmus vagy álliberalizmus nélkül megfogalmazni, nemhogy a választ.
4. Minél több embert vernek fejbe, annál kisebb az esély a demokráciára. Ebben az értelemben a Jobbik sajtóközleménye valahol mégiscsak a demokráciát védi. (A liberálisokat általában még nem vertek fejbe vascsővel, illetve ha fejbe verték, akkor már nem annyira liberálisok.)

(A vascsöves egyébként egy Quimby-szám, a zenekar talán legjobb korszakából, és csak nagyon távoli köze van a blogbejegyzésemhez. Csak úgy eszembe jutott.)

Szombathely belvárosában rövidnadrágos, napszemüveges, átlagosnak tűnő harmincas férfi telefonál az utcán.

Közlendőjéhez nem használ hangtompítót, így véletlenül elcsípek néhány mondatot.

„Az a helyzet, hogy a szex mindenképpen benne van az alapárban. Ha nem lenne rá igény, akkor is ugyannyi a szolgáltatás” – magyarázza tudálékosan.

Így aztán nem tudom meg sem én, sem a többi arra járó, hogy akkor mennyit kóstál most a szex csomagban vagy anélkül.

Tekintsük csak afféle járulékos dolognak.

Nehéz nem belátni, hogy alapvetően slendriánok vagyunk.

Tessék összehasonlítani mondjuk egy-egy osztrák és magyar házat, udvart, pincét, gyárat, irodát, hivatalt, utat, rétet, iskolát, múzeumot, divatot és rock-koncertet, illetve még tízezer dolgot.

Ez a patópálos slendriánság, félrecsúszott nyakkendőség, majdmegbeszéljükholnap mentalitás nem teljesen elítélendő, olykor éppen a slendriánság tudja emberibbé oldani az embertelen dolgokat.

Nézzük meg, milyen borzasztó államalakulatokat hoztak létre azok a népek (németek, koreaiak stb.), akik görcsösen komolyan vesznek mindent.

Ehhez képest mennyivel kellemesebb hely volt Magyarország, ahol alaposan elslendriánkodtuk az úgynevezett szocializmust.

Most éppen a kapitalizmust slendriánkodjuk el. De ennek emberibbé tételéhez azt hiszem kevés lesz a szokásos mutatványunk.

A fotón egyik nagypapám egyik kedvenc borozója látható.

Gondolom, tudjátok, hogy merre van.

Mikor gyerek voltam, többször is megbeszéltem a papával a bejárat előtt, hogy ha felnövök, majd itt beszéljük meg az élet nagy dolgait.

Aztán mire felnőttem, nagypapám kilépett a földi világból.

Így soha nem léptem be ebbe a helyiségbe.

Pedig hát lenne mit megbeszélni.

Vannak az életben, olyan ritka és kivételezett pillanatok, amikor az ember úgy gondolja, hogy igenis érdemes.

Itt van például ez a blog. A hétvégén amiatt keseregtem, hogy micsoda abszurd, hogy egy magyarországi kisvállalkozónak, ha túl akarja élni a következő hónapot, vécékefékről és kaktuszokról kell áfás számlát gyűjtenie. És láss csodát, Orbán Viktor miniszterelnök hétfőn már be is jelentette a parlamentben, hogy nem kell gyűjteni a számlákat, könnyítenek, egyszerűsítenek, merthogy a legkisebb is számít.

Mindez nem jelenthet más, mint azt, hogy Matolcsy György (vagy maga Orbán Viktor?) olvasta a blogomat.

A bejegyzés szombat délután született, és azonnal belátták, hogy a helyzet tarthatatlan. Vasárnap a nemzetgazdasági miniszter leült tárgyalni hű embereivel, megbeszélték, hogy mit lehet itt tenni, majd hétfőn elő is álltak az ötletekkel, melyeken látszik ugyan, hogy kicsit összecsapottak, de ha beleszámítjuk, hogy egy napjuk volt rá, és az is vasárnap, akkor megértően bólintunk.

Annyi szemrehányást mégiscsak tennék, hogy talán nem kerültünk volna ilyen vacak helyzetbe, ha az illetékesek már korábban is olvassák a blogomat.

Ott ugyanis már korábban olyanokat lehetett olvasni, hogy „történetesen én például most azt tapasztalom, hogy a környezetemben levő kisvállalkozások kezdik bedobni a törölközőt” meg hogy „izgalmas lesz, ha ezek az emberek [ érts: kisvállalkozások] rázúdulnak az államra, nemcsak nem fizetnek majd be semmit, de beállnak a markukat tartók sorába.”

Nem akarok ünneprontó lenni, a de hétfői bejelentés kicsit olyan, mint amikor a férj elfelejti a házassági évfordulót, majd két hét múlva eszébe jut, és meglepi a feleséget egy új súrolókefével. A gesztust lehet értékelni, de nem az igazi.

Mert egyes apró vállalkozások, lehet, tényleg kevesebbet fizetnek majd be havi 5-10 ezer forinttal, de ez már sok esetben annyit ér, mint halottnak a puszi.

Ha Matolcsy György továbbra is olvassa a blogomat, akkor kérném, hogy arra az egyszerű kérdésre is feleljen majd ő vagy a miniszterelnök a parlamentben, hogy hogyan lesz mindebből piac és vásárlóerő?

Mert ha ez utóbbi nem lesz, akkor előbb-utóbb 10 forint járulékot sem tudnak a legkisebbek befizetni.

Köszönöm, hogy válaszolnak.

Nem tudom, hogy éppen sírjak-e vagy nevessek, de a kérdés meglehetősen közhelyes hazánkban, hiszen ez a bizonytalan érzés számtalanszor elönt bennünket.

Az alábbi feljegyzések képezhetnék egy rádiókabaré jelenetének alapjait, amin lehetne nevetni, azon viszont kevésbé, hogy szombaton tényleg ez történt velem.

A bevásárlásaink – ahogy a gyaníthatóan a kedves olvasóim zömének is – egyre inkább a legszükségesebbre terjednek ki.

Ezzel párhuzamosan az ember vizsla szemmel figyeli, mi is az, amit a vállalkozásához tud csatolni, így menteni meg a menthetetlent a farkasétvágyú államtól.

Iszonyú hülyén hangzik, talán szégyellnem is kellene, de szégyenemet már rég legyőzte a túlélés ösztöne.

Mindenesetre szombaton az alábbi áfás számlákat kértem és kaptam.

1 db vécékefe: bruttó 790 forint (DM)
1 db kaktusz: bruttó 490 forint (egy belvárosi virágbolt)
1 tubus faragasztó: bruttó 1060 forint (Gazda Áruház)

(3 liter tejtől és 1 kg kenyértől eltekintve mellesleg ennyi volt a bevásárló szombat eredménye.)

A lista szimbóluma lehetne a magyar reálgazdaság működésének.

Számoljuk össze, hogy mennyi áfáról is van szó, mennyi idő ment el a számlák kitöltésével, a 27 százalék számolgatásával, majd a könyvelői munkával és az APEH kontrolljával.

Bűnös, aki idáig engedte fajulni a dolgokat, és bűnös, aki megtehetné, de nem változtat rajta.

Nekem csak egy torz mosoly jutott.

„Nem is értem, miért nem lövi le valaki Orbán Viktort” – mondja egy ismerősöm az utcán, egy percnyi laza csevegés után.

Ráadásul a hölgy összességében szelíd lélek, dolgoztam vele közel egy évtizedet, és amennyire emlékszem, a politika nem nagyon izgatta.

Mondhatnánk, hogy szóra sem érdemes a dolog, van ilyen, a demokráciába vígan belefér mindez. Csakhogy, amennyire érzékelem, nem elszigetelt jelenségről van szó, az utcán és a Facebook-on riasztó megnyilvánulásokat olvasni, nyíltan, névvel, arccal.

Közel hasonló gyűlölethullám látszik kibontakozni a mai hatalom irányába, mint történt ez anno, Gyurcsány Ferenc regnálása idején.

Felfoghatjuk úgyis, hogy a jobboldal most csak azt kapja vissza, amit főzött magának, de azt hiszem, itt többről van szó: ha nem vigyázunk, egyszer csak azt vesszük észre, hogy túl késő, kiszabadult a palackból valami, amit nem lehet visszagyömöszölni.

Hogy pontosan hova is fut mindez ki, megjósolhatatlan, de valami azt súgja, most kellene megmaradni okosnak, hűvösnek, távol tartani magunkat a bűzös iszaptól, ha már a pankrátorainkat nem sikerült.