Nagy valószínűséggel egyikünknek sincs fogalma, hogy valójában mi is történik a mélyben az azerbajdzsáni fejszés gyilkos kontra Örményország ügyben.

Tegyük félre a politikai korrektséget és valljuk be: a két ország innen a távolból kb. annyira néz ki beárnyékoltnak és periférikusnak, mint mondjuk Magyarország brüsszeli szemmel.

Viszont most hirtelen mindenki azeri és örményszakértő lett, élükön a magyar sajtóval, amely eddig ugyanúgy levegőnek nézte a két államot, mint úgy általában a nagyvilágban zajló eseményeket.

A hirtelen jött érdeklődés oka, hogy Magyarország – egy nemzetközi egyezményre hivatkozva – hazaengedte Ramil Safarovot, akit csak „baltás gyilkos” néven ismer a bulváron szocializálódott közvélemény.

Az azeri Safarov 2004-ben egy baltával lemészárolta alvó örmény szobatársát.

Mind a ketten katonák voltak, akik Budapestre egy NATO nyelvtanfolyamra érkeztek.

A Magyarországon életfogytiglant kapott Safarov Azerbajdzsánban azonban nemhogy nem folytatta a börtönbüntetését, ahogy illett volna, de először elnöki kegyelmet kapott, majd őrnaggyá léptették elő.

Hogy pontosan milyen indokkal, azt nem tudjuk, mégiscsak furcsa vitézség valakit egy kollégiumi szobában álmában baltával agyonverni.

Az örmények mindezt látva módfelett idegesek lettek, az ősellenség Azerbajdzsán és a „baltás gyilkos” mellett immár Magyarországra is.

Megszakították velünk a diplomáciai kapcsolatot, az ottani konzulátusunkról letépték a piros-fehér-zöld zászlót és – ahogy illik – akkurátusan elégették azt.

Innen a Wesselényi utcából úgy tűnik, hogy a magyar kormány döntése nem szeplőtlen.

Ha tényleg fogalmuk sem volt, hogy mi lesz a hazaengedés vége, akkor szimplán amatőr a magyar diplomácia, ha volt, és ilyen-olyan előnyöket remélnek az azeri barátságtól, akkor meg az irányvonalnak nem örülünk, még akkor sem, ha lehet rá erőltetett, de szomorú végkicsengésű magyarázatokat találni. (Érdekes egybeesés a londoni politikai darab sztorijával.)

Csakhogy a mostani magyar okoskodások alapjait nem annyira a tisztánlátás iránti vágy vagy az erkölcsi kérdések alkotják, hanem egyszerű pártpolitika.

Megszoktuk, hogy igazodunk a vezérszólamokhoz.

Merthogy a túró tudja, mi zajlik ezekben távoli országokban, viszont ha hiszek Orbán Viktorban, akkor jogos volt a baltás gyilkos hazazsuppolása, és ne firtassuk, ki ölt meg kit.

Ha utálom Orbán Viktort, akkor éljenek az örmények, és feltétlen igazat adok mindenkinek, aki víz alá akar nyomni bennünket, megérdemeljük, hogy megfulladjunk.

Lényeg, hogy ismét van egy indok, aminek segítségével egymásba tudjuk vágni a fejszét. Jó mélyen, hadd fájjon, repüljön a forgács, dőljön a fa, és vele együtt mi is.

A két ázsiai ország egyébként – ha érdekel valakit – egy bizonyos Hegyi-Karabah nevű terület miatt csikorgatja egymásra a fogát. Biztos tejjel-mézzel folyó Kánaánról van szó, mivel a kilencvenes évek elején kb. 30 ezer ember halt meg érte.

Még szerencse, hogy nekünk nincs Hegyi-Karabahunk.

Egyelőre.

Pénteken délután vettem három vízvezeték tömítést – egy kellett, kettőt tartalékban – és egy igazi ácsceruzát.

A pakkért fizettem 150 forintot. Meg voltam elégedve magammal.

Mikor hazaértem, be volt dobva a postaládámba egy boríték.

Az önkormányzat küldte, benne egy 50 ezer forintos csekk. Iparűzési adó előleg. Ezzel – mit ne mondjak – annyira nem voltam megelégedve.

Nyilván van, aki ezzel is meg van.

Hoffmann Rózsa államtitkár bejelentette, hogy szerinte újra be lehetne vezetni az iskolaköpenyt.

30-40 év távlatából is emlékszem néhány általános és középiskolás iskolaköpenyemre, hogy melyiknek milyen tapintása volt, vagy éppen mit írtam a hátukra.

Csak éppen arra nem emlékszem, hogy milyen viszonyban voltam velük.

Szerintem – a többiekkel együtt – nagyjából semmilyenben sem.

Felvettük, mert kellett, a főiskolán meg nem vettük fel, mert nem kellett.

Ennyi.

Ha megkérdezték volna, hogy említsünk 10 dolgot, amit az iskolában megváltoztatnánk, e köpenyügy biztos nem lett volna közte.

Most viszont megint előrángatták. Hogy komolyan retrózik-e Hoffmann, vagy sima kommunikációs elterelő hadművelet, fogalmam sincs.

Mindenesetre a köpenynek az oktatás minőségére és lényegére cirka akkora hatása van, mint amikor az áldatlan emlékű egészségügyi miniszter, Horváth Ágnes néhány éve ágy melletti kórházi széfekkel kívánta megreformálni az egészségügyet.

Tréfálkozhatnék itt egy kicsit a nők lényeglátásával is, de nem teszem, mert tapintatos vagyok, mint mindig.

Most úgy tűnik, a fővárosi pr-cégek munkatársai között egyetlen egy sincs, aki le tudná írni azt a szót helyesen, hogy „menedzsment”.

Pedig számosan és számos alkalommal kísérelték ezt meg ma, és a kísérletek eredményét hírlevél (magyarul spam) formájában el is juttatták nekünk.

Ha már az ügynökségek ügy döntenek, hogy preferálják a helyesírásból közepest kapott tanulókat, a megtakarított összegből vehetnének egy helyesírási szótárt, amit láthatóan ezen cégek munkatársai nagy haszonnal tudnának forgatni.

Ha lenne energiám, időm, kedvem, összegyűjteném a példákat annak illusztrálására, hol is tart ma a szakma.

Mostanság viszonylag keveset kell a fővárosba járnom, ha szerencsés vagyok, van úgy, hogy negyedév, félév is eltelik két látogatásom között.

Így viszont jobban észlelhetők változások is.

Melyek meglepetést már nem okoznak, de egy kis keserű ízt azért odavarázsolnak a számra.

Mert mégiscsak arról a városról van szó, melyet annyira szerettem fiatalon, s melyhez annyi kedves emlék köt.

Ma reggel például a Keleti pályaudvartól és környékétől riadtam vissza. (El tudom képzelni, mi lehet annak a buksijában, aki itt találkozik szembe először Magyarországgal. Mondjuk legalább gyorsan tisztába jön a realitásokkal) .

Írnám, hogy hamisítatlan Balkán lett Budapest, de ez elég elcsépelt jelző, másrészt vannak Balkán-rajongó korszakaim.

Ezért a városért viszont nehéz rajongani.

Tudom, hogy ez csak a felszín, de attól tartók mélyben sem jobb a helyzet.

Nincs más megoldás: meg kell pályáztatni újra a fővárosi címet.