Ha már láttatok belőle egy tucatot vagy egy vállvonással elintézitek a hírt, akkor ez a poszt tárgytalan. Én ahhoz a generációhoz tartozom, aki megáll és előveszi a mobilját, amikor meglátja az új, hárommilliós Ladát a Borostyánkő előtt.
Jaj, dehogy, csak egy újabb szombathelyi köztér ráncfelvarrása kezdődött. Amíg nem jönnek meg a térkövek, reménykedhetünk.
Tavaly ősszel már elmeséltem nektek Ady Endre publicisztikai kötetének történetét, hogy milyen ügyesen szereztem be, és hogy miféle láthatatlan légióba futottam bele.
Nem vagyok egy nosztalgiázó típus, de a Várkert Bazárt meg akartam nézni. No nem a monarchia iránti vágyakozás, hanem az egykori Ifjúsági Park miatt.
Vegyél hozzá akció- és tinifilm elemeket, vígjátékreszeléket, autókat, zenét és egy kis romantikát. Keverd össze az alkotóelemeket, majd bizakodj, hogy megkel a tészta. Ha nem, add el keletlenül, talán nem veszik észre.
Az utóbbi években sikerült hiszterizálni a közvéleményt, így ma már alig érdekelnek valakit a számok. Azért ideteszem őket, hátha tudtok, pro vagy kontra, valódi érveket kicsipegetni belőlük. Hálátlan feladat, tudom.
Ha véletlenül lemaradtatok volna róluk a Facebookon, most pótolni tudjátok.
Talán igazságérzetem, talán családi indíttatásom okán nem vagyok nagy híve a múzeumokká alakított kastélyoknak, ahol a turistatömegek fizetek azért, hogy megcsodálhassák, milyen környezetben éltek az egykori kiváltságosok.
Számos elméletem közült az egyik azt mondja, hogy az ember alapvetően jó. Oké, néha egészen nevetséges okok miatt eltüzeli milliónyi társát, esetleg kiirtja a szomszéd családot, mert valaki mondja neki, hogy ez viszi előre a világot, de ha békén hagyják, alapvetően egészen békés fajzat. És még azt is nagyon könnyen […]
Nem tudom tudjátok-e, Magyarországon van egy olyan párt, hogy LMP. Ők abban a legjobbak, hogy láthatatlanok.
