Néhány évvel ezelőtt még úgy gondoltam, hogy ha nem is lehetetlen, de csak egy kellően távoli időben következik ez majd be.

De már most itt van.

Mármint az, hogy a hagyományos könyveket kiszorítják a digitális olvasók.

Nézzétek meg csak ezt a kis karcsú jószágot.

Angliában már csak 30-40 ezer forint, és gyakorlatilag minden tekintetben veri a könyvet.

Jó, nyilván az illata más, de ezeket az apróságokat még lehet finomítani.

Most nyilván sokan közületek azt gondoljátok, hogy ti soha.

Várjátok ki a végét.

A hanglemezek eltűnését sem gondoltátok 3-4 éve. Nemsokára a könyveket is lehet másolni, letölteni, ha nem tetszik, nyomtalanul letörölni.

Itt tudtok barátságot kötni a szép, új világgal.

Futottak még: Schoko Bananen, Scene Wien, Mariahilfer strasse, Hütte stb.

1990-ben nagy naivan azt hittem, életszínvonal tekintetében ha utolérni nem is, de azért megközelíteni meg tudjuk az osztrákokat.

És most – de jó, hogy nem lát előre az ember, elmenne a kedve a küzdéstől és a bízástól – 20 év után azt kell látni, hogy a szakadék nagyjából ugyanakkora.

Volt időszak, amikor szűkülni látszott, hogy aztán megint minden visszaálljon a régi kerékvágásba.

Ma napközben volt szerencsém átutazni Burgenlandon, az októberi napsütésben figyelni az embereket, ahogy vásárolnak, ahogy traktorral kimennek a földre (a főútvonal mellett párhuzamosan épített gazdasági utakon), ahogy kerékpároznak, ahogy beülnek a borozókba és ahogy kiülnek a teraszokra. Elvégre szombat van, kijár az embernek. Ott.

Hatalmas a szakadék. Persze, alapvetően az anyagi lehetőségek az alapja a különbségnek, csakhogy a végeredmény jóval túlmutat a pénzen.

Egyszerre lehangoló és bosszantó az egész, és még nem döntöttem el, hogy azt gondoljam-e, hogy még egyszer érdemes nekifutni, vagy elfordított fejjel végleg legyintsek egy nagyot egészre.

Ott mászott a srác ma délelőtt a falon. Ez valami poloskaféle?

A kitatlált és a valóságos történetekért egyaránt lelkesedő ember azt is nehezen dönti el, hogy a képek a szebbek-e vagy a valóság.

Na persze nem is biztos, hogy el kell dönteni.

Innen jut eszembe, hogy az első igazi tenger, amit megláttam, az a görög volt. Korábban azt hittem, hogy a tengerparti képeslapok hülye, giccses túlzások.

És amikor a sziklák tetejéről megláttam az alattam nyújtózó mélykék vizet, meg kellett állnom, annyira szemen és szíven ütő volt a látvány.

Az én látványom most csak néhány mellékszereplőt játszó fa a Gyöngyös partján, amint arra várnak, hogy végre visszaállítsák az órákat.

Nem tudom, hogy éppen hány fok van kint, de nem lehet túl sokkal nulla felett. Ezt onnan gondolom, hogy néhány perccel ezelőtt kivittem a szemetet, és bónuszban a kukafedő alá passzíroztam egy nyaláb levágott rózsatövet is.

Miközben kabát nélkül, nyári lábbeliben próbáltam lelapítani a kukából kiálló növénymaradványokat, újfent arra a következtetésre jutottam, hogy az emberiség egyik legnagyobb találmánya a fűtött otthon.

Gondoljatok bele, milyen lehetett egy nyirkos barlangban kibekkelni a telet.

A másik nagy találmány egyébként a villamosság, aminek folyományaként nem kell sötétedés után kukán ülni a lócán, és várni arra, hogy majd egyszer majd talán megint világos lesz.

Ha van enni-inni, meleg van a falak között és olvasni is lehet este, az már egész komoly alapot jelent egy elviselhető életre. Amit még egy szemétkivitel sem tud olyan könnyen megingatni.

Tóni: Illés Béla az jól tudott cselezni.
Györgyi: Tényleg?
Tóni: Ja.
Györgyi: Biztos, hogy Béla?
Edit: Biztos, hogy Illés?
Györgyi: Nem Gyula?
Tóni: Az az író volt.
Györgyi: Tóni, az Illyés!
Tóni: Tényleg.

Szó se róla, én is töltöttem már el jobban időmet, mint a csütörtök este, de azért mégiscsak ingyombingyom, ha egy közpénzből tuningolt, állítólagos városi újság (Safó) számára egy kétes minőségű médiaszemélyiséggel való PR-értékű beszélgetés tripla annyi terjedelmet ér (címlap + belső két oldal), mint a város alakuló közgyűlése.