Az túlzás, hogy túlságosan beleástam volna magam a Wikileaks-ügybe, már csak azért se, mert minél többet olvasok róla, annál zavarosabbnak tűnik az egész.

Annyit például megtanultam, hogy bármily homályos politikai jelenség esetén először célszerű feltenni az alapvető kérdést: Kinek az érdeke?

A gond az, hogy a Wikileaks esetében kapásból lehetne vagy öt logikus választ adni a kérdésre, és akkor még számításba sem vettem a romantikus forradalmár teóriákat.

Összességében hatalmas katyvasznak tűnik a sztori, ráadásul – cáfoljatok meg, ha nem így lenne – én még nem olvastam semmi olyan kiszivárgott cuccot, aminek tényleg valódi hírértéke lenne.

Akkor meg tényleg mi a túró ez?

Mintha csak az Égető bizonyíték című filmet néznénk:

Amíg gondolkodtok rajta (haha), nézzetek meg néhány fotót, hogy milyen James Bond-körülmények között tartják a Wikileaks-szervereket.

A hely Stockholmban van, egy hegy alatti, atombiztos bunkerben. 6000 szerver duruzsol itt, kettő a Wikileaks-é.

További képek.

Nem hiszek a férfi és női toposzokban, de abban lehet valami, hogy a férfi és a női agy nem egyformán működik.

Amíg a női láthatóan könnyen megbirkózik a multitasking üzemmóddal, addig én szeretek egyszerre egy dologra koncentrálni.

Ha több párhuzamos feladatom van, akkor – és ezt a környezetemben levők tanúsíthatják – néha figyelemre méltó mellékhatásokat tudok produkálni.

A legviccesebb példákat nem sorolom fel (büszkeség meg minden), most elég legyen annyi, hogy két órával ezelőtt gyalog indultam el a város közepesen távoli egy pontjára, de gondolataim lekötöttek, így arra már nem volt kapacitás, hogy feldolgozzam, meddig jutottam.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy jó pár száz méterrel túllőttem a célom, és Mászáros fagylaltozó előtt bóklászom.

Szembefordultam a széllel, elhessegettem a felesleges gondolatokat, és immár magabiztosan odaértem, ahova eredetileg készültem.

Ezt pár hónapja szkenneltem ki a Nők Lapjából. Most, hogy olvastam Miklós bejegyzését, eszembe jutott és megkerestem.

Szerencsétekre megtaláltam:

Az IWIW-ben (emlékszik még valaki rá?) az a legjobb, amikor egy tök ismeretlen (vagy annak tűnő hölgy) meghív az Olcsó receptek klubjába.

Történetesen most éppen erről kaptam értesítést.

A Facebook-on még nem tudom mi a legjobb, de majd még kitalálom.

Egy-két tippem már lenne.

May Sharton, amerikai író, költő és efféle egy esszéjében az egyedüllét pozitív hozadékai mellett teszi le a garast.

Többek között azzal érvel, hogy amint más emberek társaságában vagyunk, másként halljuk a zenét, másként gondolkodunk, másként érzünk. Mintegy megduplázzuk felfogásunkat, alkalmazkodunk, figyelembe véve a körülöttünk levőket.

Ha viszont egyedül vagyunk, akkor saját magunkkal találkozunk.

Hogy ezzel a találkozással tudunk-e kezdeni valamit, az más kérdés. Az írónő láthatóan élvezi, sokan viszont nagyon nem.

Én meg azt gondolom, hogy napi egy-két óra egyedüllét munkára, olvasásra éppen elég és kell, a többi időt viszont kellemes és kívánatos megosztani néhány emberrel.

És ha visszagondolok, ez mindig is így volt az életemben, és azt hiszem, így is marad.

Egy film, egy folyópart vagy egy kávézó lehetőségei hamarabb kimerülnek, ha egyedül ülök ott.

De azért Sharton beletette a fülembe a bogarat. Így jár, aki magában olvas.

A gyorskorcsolya pálya már elkészült. (Az egykori Fő téri kerékpárút helyén.)

Nem kételkedem, hogy van rá magyarázat, de ettől függetlenül 25 éve nem szoktam meg, hogy a havazások után nem takarítják Szombathely utcáit.

Érthetetlen, illúzióromboló, bosszantó, kényelmetlen, balesetveszélyes stb.

Mindenesetre a város egyik leghülyébb tradíciója.

Még szerencse, hogy csupa értelmes dologra fordítottuk az EU-pénzeket.

Például ilyen weboldalakra.

Nem hiszek az angyal-ördög mesékben, kicsit nagyon unom már a parlamenti szappanoperát is, de annak azért még mindig van egy diszkrét bája, hogy Gyurcsány Ferenc letolvajozza Orván Viktort.