Az utóbbi napokban fiammal visszanéztem a Keresztapa mind a három részét. Már arra sem emlékeztem, hogy láttam-e őket mind, vagy csak a regényt olvastam.

Már az első résznél élveztem történetmesélésnek ezt a kényelmes tempóját, meg az egészet, ahogy van.

A sztorit, a karaktereket, az idősíkok váltakozását és mindazt a mögöttest, amit Maria Puzo, az író, és Francis Ford Coppola belehabart ebbe a műbe.

Az első részt a múlt hét végén, a másodikat péntek este, a harmadikat szombat este néztük végig.

És most motoszkál a fejemben az egész. Mint minden nagy műnek, ennek is sokrétegű az érzelmi és a gondolati üzenete.

Meg kell érni egy bizonyos kort, meg kell, hogy karcoljon mélyebben az élet, le kell számolnunk magunkban bizonyos illúziókat ahhoz, hogy a film alsóbb rétegeibe is eljussunk.

Ajánlom mindenkinek meg- vagy visszanézésre.

Az alábbi videó tanulsága: lehet, az emberek másként ítélik meg teljesítményedet, mint te magad.

Másrészt viszont az is kiderül, hogy nem is olyan nehéz néhány boldog percet szerezni a többieknek. Én vagy tízszer hallgattam vissza fülig érő szájjal, és mindig vannak benne kiaknázatlan tartalékok.

Avagy a világ legrosszabb de legviccesebb Sweet Child of Mine feldolgozása.

Tegnap este olvastam, de már (szégyenemre) nem jut eszembe, ki a szerző.

Légyege, hogy kétféle ország van:

1. Ahol a múlt megítélésében konszenzus van, viszont nagy viták vannak a jövőt illetően.
2. Ahol nagy viták vannak a múlton, a jövőről viszont nem nagyon beszélnek.

Az első típusú országok a sikeresek, a másodikak a nyomorultak.

És még mindig nem tudom, hogy ki a szerző.

Fürdeni szinte mindig jó. A legjobb a vadvíz, lehetőleg minél tisztább vizű, legyen az tenger vagy hegyi patak, az sem baj, ha csak 5-6 fokos.

Jó a meleg vizű medence is, lehetőleg télen, amikor kint fagy és varjak kárognak át a ködön az kopár ágakról.

Ha más nincs, akkor legyen egy zuhany. Csak aláállni. Esetleg dúdolni valamit. Például ilyesmit.

Ebédre kebabot, vacsorára baklavát ettem. Ujjaim még ragadnak, érzem a fogam alatt a mézes diós cuccot.

Mondanom sem kell, hogy továbbra is lelkesen támogatom Törökország EU-tagságát.

Matthew Boyden Az Opera kézikönyve című – nem mellesleg remek – könyvében azt olvasom, hogy Debusssy Pelléas és Mélisande operájának 1902-es párizsi bemutatóját a – magyar választási kampányt idéző hasonló – hatalmas sajtópolémia, személyes konfliktusok, botrányok, sőt kávéházi verekedés előzte meg.

Más szóval: akkor még volt értelme operát írni.

Hogy a magyar választásoknak mekkora értelme van, az szerintem úgy fél év múlva derül ki.

A héten két alkalommal is volt szerencsém figyelemmel követni a Tv2 esti híradóját. Gyakorlatilag bűnügyi krónikából és némi plötyplöty anyagból állt mindkettő.

Értem én, hogy miért: gondolom ezt érdemes gyártani. Nézettséget hoz, közben viszonylag olcsón kihozható.

Csak közben az jutott eszembe, hogy ezeknek az adóknak a törvény szerint hírműsorokat kell gyártania.

Nincs energiám utánanézni a pontos jogi háttérnek, de talán érdekes kérdés lehet, hogy ezek a „híradók” hírműsoroknak számítanak-e egyáltalán.

Ha igen, akkor el van cseszve a szabályozás, viszont még korlátlan lehetőségek lehetnek a kiadáscsökkentés területén. Például YouTube videókat lehetne bejátszani, hírt csinálni a házi sztárok történéseiről (Claudia tegnap megtankolt) stb.

Ha a magyar nyelv tükrözi a magyar nép észjárását, és hát miért ne tükrözné, akkor még nincs minden veszve. Van még itt tartalék humor, kreativitás, lényeglátás, miegymás.

Csak két, az interneten fellelt szójátékra szeretném felhívni a figyelmeteket. Az egyiket tegnap láttam, a másikat korábban.

Facebook = Faszbook
Lehet Más a Politika = Lehet Máz a Politika

Tegnap mondtam ki a végső szót. Másfél évtizedes előfizetés után nem leszek többé rendszeres HVG-olvasó.

Kicsit volt bennem sajnálat, mert mégiscsak együtt voltunk jóban és rosszban, mondhatni, a szemem az újsággal együtt kopott meg az olvasólámpa fényénél. A külpolitikai és tudományos-kulturális rovat ráadásul még most is jó.

Csak a gazdaságon és a politikán húzom fel olykor magam, de leginkább érdektelenül átlapozom ezeket az írásokat. Mert kiszámíthatóak, fantáziátlanok és mögülük minduntalan kikandikál egy bepállott, liberálisnak álcázott, de valójában szemellenzős és a leszerepelt közelmúltba görcsösen kapaszkodó szemlélet. Brrr.

Olyasmire gondolok, mint az eheti vezércikk a körvonalazódó új médiarendszerről. Hogy pontosan milyen lesz az új rendszer, azt nem nagyon lehet tudni, a gyakorlati működését meg végképpen nem, de a cikk írója (Jakus Ibolya) meg van győződve, hogy nem lesz olcsóbb, sem hatékonyabb, ellenben veszélyezteti a sajtószabadságot.

Még az sem lehetetlen, hogy a cikk írójának bejön a jóslata (pontosabban a tényként kezelt kijelentései), de azt magabiztosan leírni, hogy a Petőfi Rádión azért nem lehet több beszéd, mert „ a hallgató vagy zenét vagy beszédet akar hallgatni, a harmadik út járhatatlan”, nos, ez egy kicsit légpisztoly pufogtatásnak hangzik.

Tekintettel arra, hogy az összes sikeres helyi rádió ezt csinálja. Ha meg igazán minőségi közszolgálati példa kell, akkor – mielőtt leírnánk ilyen hülyeséget – tessék áttekerni az osztrák FM4-re, és megfigyelni a zene és a beszélgetések arányát és színvonalát.

Szóval cseppet sem bántam meg, hogy váltottam. Egy másik hetilapra. Még egy dobást adok a nyomtatott sajtónak.

Péntek este háromnegyed nyolckor, a héten először, végre melegítőben és papucsban vagyok itthon. Ritka pillanat, élvezem.

Csörög a telefon. Öcsémre gyanakszom, már egy hete nem beszéltem vele, de helyette egy női hang és néhány betanult mondat közli, hogy meghív engem egy pihentető hévízi hétvégére.

Mondom, hogy ne is mondja tovább, nem élek a lehetőséggel.

Erre lecsapja a telefont. Még ő van megsértődve.