Délig viszonylag normálisan mentek a dolgok, eltekintve attól, hogy valamiért úgy gondoltam, ha nem biciklivel, hanem autóval megyek egy befagyott tó partjára, akkor ott majd nem kell sapka, kesztyű, sál és ilyesmi, hiába kell ott 1-2 órát ácsorogni a mínuszokban.

Volt már ilyen, és lesz ilyen még.

Délután viszont úgy éreztem, hogy összeesküdött ellenem az ég és Bill Gates. Nem részletezem azt a hosszú, néma és elkeseredett küzdelmet, melyet egyszerre folytattam a fekete ördögre hasonlító számítógépemmel és az idegeimmel.

Büszke vagyok arra, hogy nem csaptam szét a berendezést, ehelyett kinyitottam az ablakot és vettem néhány mély levegőt, közben igyekeztem arra koncentrálni, hogy micsoda teljesítmény és büszkeség az, hogy nem csapom szét a berendezést, helyette mélyeket lélegzem az ablaknál.

Aztán már nem volt más vissza, mint még egyszer megírni a cikket (kicsit zanzásított, gazdaságos formában), újravágni a videót, aztán bepótolni az elmaradt munkát (sokáig lélegeztem az ablaknál.)

Igazából borzasztó hatásfokkal dolgoztam, de összességében kellően elfáradtam ahhoz, hogy jóleső elégedettség legyen most bennem.

Megcselekedtem, amit megkövetelt a délután.

Ma szinte egész nap vezettem, így a Kossuthon kb. 20-szor hallgattam híreket, többek között azt, hogy a Nyírő Gyula Kórházban az egyik beteg megölt egy másikat.

Miután volt időm alaposan átgondolni a szituációt, meghallgatni a szakértőket, arra a következtetésre jutottam, hogy remek ötlet volt 2007-ben bezárni a Lipótmezőt, és szélnek ereszteni a betegeket és az orvosokat.

Most, hogy divatba jött a kontraintézkedések (és a kontratörvénykezések) divatja, megfontolandó lenne, ha a betegeket ismét összeszednék, és ideiglenes jelleggel áthelyeznék őket az akkori döntésben érintett pártházakban, illetve a döntéshozók szomszédságában.

Lehet, elgondolkodnának felelősségről. Ha nem, hát nem, de akkor is érdekes lenne.

A macska egyértelmű értékpreferenciákkal rendelkezik. Először kiverekszi magának az ételt, aztán ha jóllakott, simogatni kell. A többi mind ezután jön, a sor végén a magántulajdon áll. A sorrendet szereti betartani, és csak nagyon indokolt esetben tesz kivételt.

A macska a maga kategóriájában bölcs állat.

Azért bölcs, mert – ahogy a fotón is látszik – sokat olvas.

Ismét sikerült otthon, a nappaliban és a hálóban kibekkelni a szilvesztert. Egy pohár pezsgő (Törley) és egy pohár száraz fehér (Irsai Olivér) volt az esti fogyasztásom.

Jó jelnek tudom be, hogy tudok ragaszkodni a tervekhez.

Érdekesebbnél érdekesebb esszéket olvasok esténként egy gyűjteményes könyvben. Itt van például Robertson Davies írása, amely arra az érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet, hogy a racionalitás kontra irracionalitás háborúban a babonák érintetlenek maradtak, amíg a tudomány vehemensen támadta és támadja például a parapszichikus jelenségeket (UFÓ-k, meditációk, csodagyógyítások stb.), addig senki nem lepődik meg, ha valaki a péntek 13-kor szerencsétlenségre gondol.

Az emberek többsége nem vallja be, hogy hisz a babonákban, de a mindennapokban mégis számos jele van az ellenkezőjének.

Gondoljatok be, hogy szinte mindenkinek van szerencsehozó tolla, inge, kabalája, hiszünk bizonyos számokban és színekben, vagy éppen kövekre lépünk, hogy ne feleljünk aznap. A sor szinte a végtelenségig folytatható.

Következtetés: a babonák valami nagyon mélyről jövő forrásból táplálkoznak.

A könyv eddig sem volt ritka a karácsonyfánk alatt, de az idén egyértelműen ez volt a sláger.

Ami engem illet:

Charles Bukowski: Forró vízi zene
Stephen Davis: Jim Morrison
Kurt Vonnegut: A repülő macska

Csak hogy irigykedjetek.

A pólók már régiek, de nekem csak a napokban sikerült lefotóznom őket Bécsben.

A tengerentúlról érkezett turisták állítólag gyakran összekeverik Ausztriát és Ausztráliát.

Ezt igyekeznek tisztázni a szuvenír pólókkal.

Naponta kb. 10-20 elektromos jókívánság fut be a szerkesztőségbe, aminek szívből örülök, annak viszont nem, hogy alig akadnak olyanok, akik helyesen le tudnák írni a karácsony szót.

Nos, akkor támadjon fel bennem az egykori magyartanár, és mindenki figyeljen!

A karácsony kisbetű.

Mert:

„Kis kezdőbetűvel írjuk az ünnepeket, a nevezetes napokat, a rövidebb-hosszabb időszakokat, a történelmi eseményeket jelentő szavakat, szókapcsolatokat (bár olykor nem kicsi az érzelmi töltésük): március tizenötödike, anyák napja, május elseje, mindenszentek, karácsony, húsvét, nemzeti ünnep; a honfoglalás, a mohácsi vész, a bécsi kongresszus, a szabadságharc, az ónodi országgyűlés, a francia forradalom; stb.”

(A magyar helyesírás szabályai)

Nem gondoltam volna, hogy valaha személyesen is közöm lesz hozzá, de hát az élet furcsa kacskaringókat tud írni.

Most például közlekedési eszközt hajtunk London és Bécs (Graz, Pozsony, Zágráb, Budapest, akármi) között.

Ahogy a videóból is látszik, hihetetlen állapotok uralkodnak Londonban.

Ha nálunk lenne, valószínűleg egetverő politikai botrány lenne.

Kint próbálják kezelni a dolgokat, de meglehetősen kevés sikerrel.

A furcsa az, hogy Londonban esett vagy 5 centis hó, van egy kis latyak és nulla fok körüli a hőmérséklet.

Szóval ott sem tudják mindig mindenben a frankót.