7 perc
Most hallottam, hogy egy szülő átlagosan napi 7 percet szán a gyerekével való foglalkozásra.
Ennek a számnak apropóján ellenőriztem, hogy jól emlékszem-e, hogy egy átlag magyar napi 4-5 órát tölt a képernyő előtt. Jól emlékszem.
Most hallottam, hogy egy szülő átlagosan napi 7 percet szán a gyerekével való foglalkozásra.
Ennek a számnak apropóján ellenőriztem, hogy jól emlékszem-e, hogy egy átlag magyar napi 4-5 órát tölt a képernyő előtt. Jól emlékszem.
Azt álmodtam, hogy újra le kellett érettségiznem. Nem csak nekem, hanem mindenkinek, illetve az én korosztályomnak biztos.
Talán túl sok oktatási reformos cikket szerkesztettem be az utóbbi időben.
Mindenesetbe egy nagy épületbe kellett mennem, talán Pécsen. Ott volt néhány ismerős is a korosztályomból.
Miközben a vizsgák megkezdésére vártunk, rájöttem, hogy semmit nem tanultam, és ez -például matematika esetében – nem túl megnyugtató. Próbáltam felidézni magamban a közel három évtizeddel ezelőtti matekfeladatokat, de nem nagyon ment.
Gondoltam, nem baj, majd lesz valahogy.
Nem mellesleg – a többiekkel ellentétben – semmiféle felszerelésem sem volt.
Mindezen vészjósló előjelek ellenére csak közepes mértékben öntött el az aggodalom.
A vizsgából aztán nem lett semmi, mert felébredtem vagy másfele kanyarodott az álom.
Egy-két tippem eddig is lett volna, hogy mitől lehetne még kerekebb az életem.
De új feldedezésem és vágyam van: jurtasátor.
Klassz lehet egy ilyen, mert „Újra divat a jurtasátor – télen hűt, nyáron fűt!”
Azaz télen megvesz benne az isten hidege, nyáron meg megmekkenünk a hőségben.
Ellenálhatatlan ajánlat.
A gyengélkedés nagy erőssége, hogy úgy lehet olvasni teljes munkaidőben, hogy nemhogy lelkiismeret-furdalása nincs az embernek, de – mondjuk a kortárs amerikai drámákat habzsolva – úgy érzi, ma is mindent megtett magáért, a családjáért, barátaiért és üzletfeleiért.
Csütörtökön a koradélutáni órákban egy férfi sportcipő kellette magát Szombathelyen a Szent Imre herceg útján, a Maci húsbolt előtt.
A pár másik tagja néhány száz méterrel odébb várakozott.
Az előzmény nyitott történet.
Nincs igaza, aki azt hiszi, hogy az újságíró szakmában elhanyagolható lenne az akkumulátortöltés szerepe, mind kvalitatív, mind kvantitatív értelemben.
Mindig is érdeklődéssel tekintettem azokra a hatalmas különbségekre, melyek Magyarországon az állami és magánszektor között mutatkoztak, különös tekintettel az ott dolgozókra.
Most például arra gondoltam, érdekes lenne felmérni, milyen különbségek vannak a két szektorban dolgozók sztesszterhelése között, és ez hogyan jelentkezik például az egészségügyi állapotban, várható életkorban stb.
Én a baglyokkal vagyok.
Hivatalosan és ünnepélyesen bejelentem, hogy tegnap könyvet váltottam. Befejeztem a könyvtár kiárusító vásárán 100 forintért vásárolt Peter Handke-könvyet (négy kisregényt), és elkezdtem Miroslav Krleza Az ész határán című regényét (könyvtári kölcsön).
Igazából ilyesmivel kellene foglalkozni, de ha nincs rá igény, akkor nincs rá igény.
Akkor majd elolvasom őket magamban, magamnak.
Amúgy Krleza az első oldalon ezt írja: „Ha valaki az emberi butaság miatt felháborodik, őt magát sem áldotta meg túlságosan sok ésszel a természet.”
Handkéról azért lehet, hogy írok.
Egy szombathelyi bolt előtt fogadott ma ezt az életkép. Nem lepődnék meg, ha valami nagy történet húzódna meg egy ilyen apróság mögött.
Sok apróság mögött húzódnak meg nagy történetek. Mostanában sem egyikre, sem másikra nem vagyunk vevők.