Ma például kimondottan olyan volt a hangulat a szombathelyi belvárosban, mintha atomvillás után lettünk volna.
Nagyjából annyi ember is volt.
Kis lelkiismeret furdalással ugyan, de vettem egy fagyit a pingvines fagyizónál, legalább neki menjen a bicikli.
Azt hiszem, ezzel a vásárlással jelentősen megdobtam ma a város GDP-jét.
Csak hogy időben tudjátok vagy ilyesmi.
Hétvégén lesz a szokásos múzeumfalui főzőverseny, viszont én nem leszek itthon.
Ma beszéltünk Zsolttal, és valószínűleg kihagyjuk a rendezvényt, az indokok nem túl mélyek, de hadd ne részletezzem most.
Lesz még alkalom.
Több mint egy évtizedig lapult a fiókomban az az óra, melyet 18 éves koromban, középiskolai ballagásra kaptam családomtól egyféle szimbólumként.
Egy darabig félve, de hordtam, aztán elkezdett összevissza járni. Elvittem óráshoz, de valahogy sose lett már igazi.
Én meg olyan vagyok, ha valamit fontosnak tartok, akkor vagy legyen igazi, vagy semmilyen. Így az órát betettem a fiókomba, és szinte el is felejtettem, mert kicsit el akartam felejteni.
Aztán néhány hete hallottam, hogy Szombathelyen van egy órás, aki nagy szeretettel és szakértelemmel javítja ezeket a jószágokat.
Elvittem hozzá. Azt mondta, korábban gyakorlatilag nem csináltak vele semmit, ő sem sokat, mert egyszerűen csak meg kellett tisztítani. Aztán másfél hétig figyelte, hogy rendben van. Reggelenként felhúzta a többivel, ott ketyegett a sok száz sorstársa között.
Most szimbólumként már nálam van, bármit is szimbolizál.
„Vigyázzon rá!” – mondta aggódva az órás, mikor visszaadta.
Olvasom, hogy a kormány szerint idén nagyjából 2% körül lesz a GDP növekedés. Tekintsünk el most attól, hogy miért akar a világ állandóan növekedni, és ha akar, miért pont így méri. Fogadjuk el, hogy az emberek anyagiasak, és ezért.
Hogy aztán a statisztika – különösen ha központi, ugye – mennyire tükrözi a valóságot, az más kérdés. Emlékszem, amikor tíz évvel ezelőtt néhány hónap alatt vagy háromszor betörtek a pincémbe, kissé szkeptikusan fogadtam a javuló közbiztonságról szóló adatokat.
Szóval kedves olvasó, itt egy miniszavazás arról, a ti magán GDP-tek hogyan alakult az utóbbi időben, ha elég sokan szavaztok, kiderül, hogyan viszonyul egymáshoz a valóság és a papír.
Ez már csak olyan szélsőségeknek kitett hely, hogy amikor meleg van, akkor hidegre vágyunk, de amikor megjön a hideg, akkor mégiscsak a meleg tűnik vonzóbbnak. Nehéz megszokni, 1000 év alatt nem sikerült, mondhatni. Pedig úgy tűnik, egy darabig még nem változik ez a kuckó.
A Figyelő (idén arra fizettünk elő) egy komoly cikket áldoz arra, hogy a bankok mennyire vannak rákészülve arra, hogy lecsapjanak a magán-nyugdíjpénztárak reálhozam kifizetéseire.
A háromoldalas írásnak az a tanulsága, hogy nem nagyon.
Ha engem előre megkérdeznek, megspórolhatták volna a cikket. Az átlagos kifizetés ugyanis 76 ezer forint volt, ami még Magyarországon sem akkora hatalmas summa, hogy ez ember azon filózna, hogy le kellene kötni 20-30 évre, milyen jól jön majd ez a kis pénzmag, ha megöregszik.
Helyette kétszer elmegy a Tescóba, és annyi. Legfeljebb öregkorában majd kettőt kihagy.
Nekem 60 ezer forint ütötte a markomat, 12 év alatt ennyit sikerült összefociznia a két alapnak, aminek egymás után tagja voltam.
Bevallom, nekem sem jutott eszembe, hogy ezt a roppant összeget ismételten bankba tegyem, hogy fialtassam újabb 12 évre, így préselve ki öregkoromra újabb 8-10 ezer forintot.
Úgy döntöttem, inkább beton gyeprácsba fektetem váratlan pénzesőt, merthogy az udvarunk az esős évszak alatt egyre inkább egy agyagbányára hasonlít.
A kövek megjöttek, most már csak a kavicságy kellene, meg persze ásni, mérni, lefektetni.
A sárról meg valahogy ez a Cseh Tamás dal jutott eszembe: „Istenem, istenem, micsoda vidék, micsoda ócska vidék” – énekli, merthogy ő nem volt olyan szerencsés, hogy a reálhozamát gyeprácsba tudta volna fektetni.
Kissé meglepődtem, amikor egy kissé félreeső helyen, egy ipari park mélyén a bokrok között egy billenős ZIL teherautó nézett rám vissza.
Valamire még jó lehet – gondolhatta a gazdája, amikor egy-két évtizeddel ezelőtt leparkolt vele a telepre.
A ZIL-ek jellegzetes teherautói voltak egy letűnt kornak, egyben jó jellemezték azt. A járművek 6000 köbcentis benzinmotorjából 170 lóerőt sikerült kipréselniük a szovjet mérnököknek.
Fogyasztásáról mindenféle városi legendák keringtek, egyesek szerint 100 kilométerre simán becsókolt 80-90 liter benzint.
További ZIL infók.
Ma jött egy fotó az MTI-től, azt illusztrálva, milyen lett az Együd Árpád Kulturális Központ épülete Kaposváron.
„A mintegy 1,8 milliárd forintból megújult, ötezer négyzetméter összterületű, korszerű infrastruktúrával rendelkező kulturális központban többek között egy 500 néző befogadására alkalmas színházterem és egy 500 négyzetméteres kiállítótér várja a közönséget, továbbá 62 civil szervezetnek és művészeti csoportnak adnak helyet” – írják.
A létesítmény az úgynevezett Agóra-pályázat végeredménye.
Ha valaki emlékszik rá, ezen Szombathely is indult, futkároztunk sajtótájékoztatóról sajtótájékoztatóra, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy hiába ment el több mint százmillió forint az előkészítésre, a város bebukta a dolgot. Mintha valaki az öt és felesről nem találná el az üres kaput.
Elnézve a kaposvári cuccot, azért jobban néz ki, mint az MMIK vagy a Sportház.
Az is igaz, kultúra esetén a beton csak beton, kell még oda sok minden, amíg tényleg működni kezd.
Györgyi írása pont két évvel ezelőtt született.
Ahogy erről nagy opera coming out-omban beszámoltam, szép lassacskán igyekszem pótolni azt az operatermést, melyet négy évtized alatt kihagytam.
Nem akarom másra kenni dolgot, mert hát a komlói szülőházamban sem ment minden este opera a lemezjátszón, de azt hiszem, az operával – és más klasszikus zenével szembeni – averziómhoz jelentősen hozzájárultak az iskolai énekórák, melynek során mintha azzal versenyzett volna a tanár, a tankönyvíró és a tantervkészítő, hogy ki tudja a szerencsétlen gyerekek minél jobban elriasztani a komolyzenétől.
Azt hiszem, mindannyiunkat sikerült.
Erkel Bánk bánjáról például egészen eddig a hétig – nem kis részben az énekórai élmények hatására – azt gondoltam, biztos valami periférikus, hallgathatatlan képződmény, amelyhez képest még az irodalmi alapmű, Katona József drámája is a szellemi izgalmak csimborasszója. Pedig hát.
Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor kivettem a könyvtárból a dupla cd-t, és egy nyugodalmas órán végighallgattam.
A mű kapásból landolt a képzeletbeli opera Top10-emben, megerősítve abban a hitemben, hogy még itt a peremvidéken is csak a mindenséggel érdemes méricskélni.
De amíg nem sikerül normális oktatást szerveznünk – azaz az ekövetkezendő cirka 50-100 évben – azért igyekezzünk távol tartani a Bánk bánt az iskoláktól.
Ma ezt láttuk a budaörsi Ikea csomagmegőrzőjében (miután vettünk 3 vizespoharat). Mi a fenét jelenthet?
Nem szabad játékautózni?