Ha Móricz Zsigmond Rokonok című regénye a mindenkori Magyarország története, akkor a házunk előtt álló kisfák az ország reményeinek és csalódásainak élőhalott szimbólumai.

A mostoha sorsú teremtményekről tavaly decemberben számoltam be először, mikor is újraültették őket, miután locsolás hiányában elszáradtak.

Immár sokadszorra, rutinból.

Idén tavasszal aztán – legnagyobb meglepetésemre – szemtanúja voltam, hogy a városi cég munkásai öntözik a házunk előtti kisfákat, így Csokaihoz hasonlóan bedőltem a „csalfa és vak” istenségnek, és ennek hangot is adtam.

Máig nem értem, hogyan is hihettem abban, hogy változhatnak a dolgok.

Ezeket a fákat tavaly decemberben ültették. Mára kiszáradt az összes. Minden évben ez történik. Nehéz elfogadni, hogy a errefelé így mennek a dolgok, de attól tartok, nincs más választásunk.

Ahogy a mellékelt fotók mutatják, „forrásim, zőld fáim kiszáradtanak” újfent, tragikomikusan és menetrendszerűen.

Nyilván decemberben majd újraültetik őket, talán májusban egyszer meg is locsolják a szerencsétleneket.

Csakhogy én már tudom mi lesz a vége.

Már nem dőlök senkinek és semminek.