Az elmúlt hetekben nem egy estém úgy alakult, hogy ültem az egyik régi karosszékben, és egymás után hallgattam cd-imet.
Van belőlük néhány, többségüket a kilencvenes években vettem. Gyakorlatilag mind eredeti.
És be kell vallja, roppant meg vagyok elégedve az ízlésemmel, mivel 100 százalékig ma is vállalhatók, mi több, 90 százalékuk ma is élvezhető, legyen az indie, triphop vagy drum ’n’ bass.
És mire a nap végére végighallgatom az adagomat, 8-10 lemezt, mindig arra a következtetésre jutok, hogy de jó lenne cd-ket vásárolni.
Milyen izgalmas lenne válogatni a polcokon, belehallgatni ebbe-abba, majd 3-4-et leblokkoltatni a pénztárnál.
Otthon leszedni a fóliát, kipattintani a tokot, elővenni a kis füzetkét, megszagolni, nézni a design-t, ami képzőművészettel egészíti ki a zenét.
A lemez azért más, mint az mp3, mert tárgy. Meg lehet fogni, fel lehet tenni a polcra, kölcsön lehet adni, oda lehet ajándékozni és el lehet veszíteni. Egyedi dolog egy arcnélküli, egyenruhás korban.
Szóval ha sok pénzem lenne, azt hiszem, megint vásárolnék cd-ket.
Valószínűleg sokan hülyeségnek tartjátok ezt az ötletet a digitális korszakban, de elég hülyeséget csináltam már korábban, hogy elférjen mellettük ez is.
Nos azért az vegyünk bele a történetbe, hogy a CD 1982-ben volt technikailag új. A fémhangú vinyl és a zajos kompakt kazetta után ez már tényleg tiszta és zajmentes volt. Az, hogy 44.1 khz / 16 biten kvantálja le az analógot, hát igen. Akkor ennyit tudott a technika. Manapság a 2000 forintos szélessáv korában ez a forgó/mozgó/bömhecnagy lemez a maga 700 megájával ugyanolyan elavult, mint 1982 -ben a vinyil. Persze ez szigorúan technikai szemmel nézve, más kérdés az érzelem. Van akit a CD-hez köt sok emlék, engem meg a kompakt kazettához. A lényeg, hogy tudjunk továbblépni és ne ragadjunk le egy régi kor elavult formátumánál. Élvezzük a filléres és ingyenes és rohadt gyors netet, mert 2012 van és nem 1982.
Visszapingelés Nincsenek szigetek? | Kleinhappel