Milyen idilli is októberben este fél kilenckor hazafelé tekerni biciklivel a sötét, kihalt és hűvös belvároson.

Az idillt fokozza az a pillanat, amikor a sötét és kihalt (és valószínűleg hűvös) Savaria Hotel koszlott ablakaiban tükröződve meglátom, hogy nemcsak az első, de a hátsó lámpám is fehéren világít.

„Hát ez meg mi a szösz?” – kérdezem magamtól, bár talán nem egészen ugyanezekkel a szavakkal, majd behúzom a féket. (Az első fékpofa fémkosara barátságosan karélja a felnit.)

A szokatlan fényjelenségre nem túl bonyolult a magyarázat: hiányzik a hátsó lámpám búrája.

Leesett vagy ellopták. Szupergút.

Még van annyi energia bennem, hogy visszasétáljak egy darabig, vizsla szemmel nézem az aszfaltot, bekukkantva a parkolók autók alá is.

De valamiért nem lepődök meg, hogy nem találok semmit.

Így aztán hazabiciklizem az első és hátsó fehér lámpával.

Annyi mindent meg kellett már szokjak ebben a városban, ebben az országban, majd megszokom ezt is.