Dsida Jenő: Túl a formán
Túl minden jelzőn és rendeltetésen
meglapul a dolgok lelke,
a kérlelhetetlen, bronzsötét
egyetlen lényeg
s valami igazság hömpölyög
a folyók fenekén.
Háznak mondasz valamit
– négy fala van, –
pedig nem az.
Kályhának mondod,
pedig nem az,
virágnak mondod,
pedig nem az,
asszonynak mondod,
Istennek hívod,
pedig nem az.
Nevükön szeretném nevezni őket
ilyenkor alkonyatkor.
Kinyúl értem bizonytalan szavuk,
megölel láthatatlan karjuk
s úgy ringok el a titkok titkán,
mint az anyám ölén.
(Ezt is az Ars poétikák kötetben találtam. Ez meg olyan férfias, nem?)
Hajnal Anna:
Alkonyfény
Szélfútta lomb közül jő a rőt, a szökkenő fény,
a boldog ablakon ujjongva törve át
azonnal táncba áll a színekkel, kik jöttén
némán is bedalolják az üdvözült szobát.
Mézszínű mezzóhang, arany gordonka szólam
elzengő alkonyokról, mirólunk énekel,
rólad örökre-ifjú s fehérhajúról rólam,
kiket körülvirul az időtlen jelen:
a piros heverőn még fejed nyoma a párnán,
– eléri a sugár, felizzik a mosoly –
lágy hosszú lépteid a szobán végig járván
nesztelen folytatódnak álmomban valahol.
Asztalon piros lángok, égnek hűs kardvirágok,
kancsókban magas ágak, kibomló liliomok,
mi így szeretjük: nyár van, mindig piros virág van,
örökkön ünnep, gyertyák, fény, színek, illatok;
filodendron kinyúlva felénk zöld tenyerekkel
sok ágaskodó kézzel karéjos csillogás,
a szárnyas pálmaág szól, rezeg finom neszekkel,
zöld láthatatlan szélben ő zeng, a citorás;
a parkett barna rőt – alkonyi tótükörben
elnyúlva fürdik-fürdik fehér hattyúi árny
rézsárga hattyúcsőrrel kilincse vár időtlen,
az ajtó néma vággyal lefogott hattyúszárny.
Ő őriz minket: Ő a nem hervadó jelenben,
lágy alkonyfényben itt örökre ifjan jársz,
veled az alkonyfénybe, örökös ünnepségre
őrzőnk a fehér ajtó örökre összezárt.
Őrzőnk a fehér ajtó kizárta a halált
Ez meg egy olyan csajos, estére!
:-)))
ÉRIK A FÉNY
Megrázhatom fáimat, már közelednek testvéreim.
Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat
látod-e vállainkon?
Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér –
Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.
A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek
telepednek küszöbeinkre
Gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák
Pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak
csókjainkban.
Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk
Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk
vidékeit
Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre
Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.
/József Attila/
Vers 7végére, szeretettel.
Gyurkovics Tibor emlékére:
„Ami után kapkodsz, elvész.
Amit elengedsz, megfogod.
Karodba röpülnek a fecskék,
S magadra hagynak a csillagok”
EGY VÉGSŐ, IGAZ SZÓT…
Egy végső, igaz szót keresek,
De jaj, a szók mind üresek.
Egy lélekért nyúlna ki bús
Karom, de útban áll a hús…
/Tóth Árpád/
Reviczky Gyula: Karácsony Szeretni nem bűn e hideg,
Ez érdekhajszoló világba’,
Mert szeretett s nagy volt szive,
Magdolnának meg lőn bocsátva.
Ő mondta ezt, az emberek
Nagy vértanúja, messiása,
Nem bűnös az, ki itt szeret,
Szeretni nem bűn e világba’.
Mit is tegyen, mit is tehet
Az ember itt gömbjén a bűnnek?…
Óh, boldog, a ki csak szeret,
Mig egy csöpp vér erébe’ lüktet.
Óh, Betlehem szelid fia,
Szived is megdobbant szeretve!
S Magdolna benned annyira,
E dobbanó szivet szerette.
MINDENKINEK ÁLDOTT ÜNNEPEKET!