Meghosszabbítottam a könyvtári tagságomat, ami egyrészt ezer forint mínusszal jár a kiadási oldalon, másrészt viszont szinte korlátlan szellemi táplálék utánpótlását sikerült biztosítanom az elkövetkezendő hónapokra.
Ezzel összhangban könyv, videó és cd-kupaccal érkeztem haza. Egyrészt egekbe repítő, bizsergető érzés, hogy mennyire feneketlen a nagyszerű emberi alkotások kútja, másrészt kissé elkedvetlenít az a tudat, hogy csak milyen kis százalékára lesz időm itt a földön. Hogy odaát mennyire lehet olvasni, azt most ne firtassuk.
Na szóval a cd-k között van egy LGT is, a zenekar 5. nagylemeze. Nem titkoltan azzal a céllal ugrottam neki ismét a Presser Gábor csapatának, hogy most végre magamba engedem ezt a zenét, és csatlakozom azokhoz a tiszteletre véleményekhez, mely szerint az LGT jelenti hazánk könnyűzenei történetének egyik legnagyobb csúcspontját.
Ma este végighallgattam figyelmesen a lemezt, és ugyanott vagyok, mint korábban. Ha nem tartanám magam kitartó embernek, azt mondanám, hogy reménytelen.
Én sem vagyok LGT rajongó, sőt összességében nagyon hullámzónak látom a pályájukat.
Azért egy tanácsom van: ha meg akarod szeretni őket, ne az 5-kel, hanem az 1-4. albummal kezdd és a Loksival. Különösen a Bummm! és a Mindig magasabbra a kötelező (3-4.), de a Képzelt riport is lényegében LGT produkció volt. A Kék asszony szerintem a legjobban eltalált magyar lírai szám, egyszerűen fenomenális. Laux távozása után már nem tetszettek túlzottan a dolgaik, de a Loksival szerintem megint hatalmasat alkottak.
Egy újabb próbálkozást megérne ezeket is végighallgatni… 🙂
Köszönöm a tippet, akkor legyen még egy próba.
A Loksi valóban jó, azt mindig is szerettem.