Más világ volt, másnak tudtunk örülni, és más gondjaink voltak.

A minap kaptam lencsevégre ezt a kék Wartburgot. Szombaton, Szombathelyen, a Széll Kálmán utcában – hogy ne csak a nosztalgiának, de az alliterációnak is adjunk valamit.

„Régen minden jobb volt, ezekben például még volt anyag” – jutott eszembe a kézenfekvő, de nyilvánvaló hazugság, merthogy arról talán még el lehet vitatkozni, hogy a kor jobb volt-e vagy rosszabb, mint a mai (egyelőre még azt mondom, hogy rosszabb), de hogy ezekben a keletnémet autókban nem volt anyag, az biztos.

De autó volt. Jó nagy csomagtartóval, belefértek a családi bőröndök éppúgy, mint a választási malacok.

A másik nagy előnye az elsőkerék-meghajtás volt. Nem tudom, műszakilag mennyit tett hozzá, de nem volt kardántengelye, azaz nem volt ott középen a bucka. A hátsó ülés alatti lábtérben meg lehetett ágyazni, egy kisebb gyermek (például az öcsém) simán elfért hosszában, a hosszabb utak alatt pedig elringatta az út. (Akkortájt még nem volt hátsó biztonsági öv és hasonlók.)

Viszonylag megbízható járgánynak számított – az is igaz, hogy nem sok minden tudott elromlani rajta.

Egyszer mondjuk egy szép nyári napon mégis lerobbant Uzsabányánál: elment a hengerfejtömítés. Ott töltöttük a délutánt, az estét és az éjszaka nagy részét, míg aztán a helyi ezermesterek segítségével sikerült újraéleszteni.

Ennyi előnye kétségtelen volt ezeknek az egyszerű szerkezeteknek. Lássuk be, ma ez nehezebben menne egy Audival vagy Toyotával.

Arra is emlékszem, hogy a közeli halastó vizével töltöttük fel a víztartályt. Talán egy-két napkárász is bekerült, de békanyál mindenképp.

Szóval lerobbanni is élmény volt. Olyan nagy, hogy szeptemberben én ezt a témát választottam az első magyarórán, amikor a legnagyobb nyári eseményről kellett írnunk fogalmazást.

Más világ volt, másnak tudtunk örülni és más gondjaink voltak. Elmúlt, de nem egészen nyomtalanul: az én fülemben még most is cseng az a jellegzetes, az ajtók becsukásakor megszólaló pléhhang.