Közben 4 milliárdos új kézilabdacsarnokról szólnak a hírek.

Talán a ti fantáziátokat is megmozgatta a hír, miszerint 4,2 milliárd forintért kézilabdacsarnok épül(het) Szombathelyen.

Első körben az jutott eszembe, hogy nem vennék mérget arra: a Csipkerózsika-álmát alvó városunknak ez lesz a várva várt ébresztő csókja. Az is furcsa, hogy pont erre van pénz, amikor annyi mindenre nincs. Olyannyira nincs, hogy még a könyvtár beiratkozási díját is drasztikusan meg kellett emelni.

Tudom, hogy ez a csarnok elméletileg állami forrásból épül majd, de ez talán csak a városvezetésnek megkönnyebbülés. Nekünk, egyszerű adófizetőknek édesmindegy – merthogy a cechet mi álljuk, csak a másik zsebünkből.

Ha a 4,2 milliárd forintot elosztjuk a városlakók számával (alsó tagozatos matematika), fejenként nagyjából 55 ezer forint jön ki, ha sikerül a tervezett keretek között maradni. (Nyilván nem sikerül). És akkor még nem tudjuk, hogyan és ki fogja fenntartani az épületet, ami mindig fekete ló.

Ebben a műfajban eddig az új Haladás-stadion viszi a pálmát: 15 milliárdból épült, de senkinek sem volt fogalma arról, ki, hogyan és mennyiért fogja üzemeltetni. Meg is lett az eredmény, ugye.

Nem állítom feketén-fehéren, hogy nincs szükség újabb sportcsarnokra – bizonyára vannak érvek mellette is: a kézilabda népszerűsége, a fiatalok mozgásra ösztönzése, és így tovább.

Egy valóban működő demokráciában az lenne az ideális, ha ilyesmiről vitatkoznánk, érvekkel és ellenérvekkel, mindenki terítené a kártyáit, sőt, akár helyi népszavazást is lehetne tartani róla.

Tudom, ez annyira szürreális elvárás, amennyire naiv: a dolgok nem így mennek minálunk. Az úgynevezett demokráciától pedig egyre messzebb sodródunk. Már a partja is alig látszik.

De valójában nem erről akarok írni, hanem – mert talán van némi összefüggés – a 2001-ben átadott Sugár utcai atlétikapálya állapotáról, különös tekintettel a lelátóra. Ez ugyanis olyan ramaty állapotba került, hogy lezárták, a tájékoztató felirat szerint használata „tilos és életveszélyes.”

Az „életveszélyes” jelző cseppet sem tűnik túlzásnak: az ülések alatti, fémvázra szerelt padlólemezek szétrohadtak, egy macskát alig bírnak el, nemhogy egy embert. Azt persze meg lehetne kérdezni, hogy annak idején miért nedvességre érzékeny forgácslapokat álmodott ide a tervező, de inkább azt kérdezzük, hogyan jutott idáig a dolog.

Hogyan nem volt erre a néhány négyzetméterre pénz?

Igaz, a létesítmény ettől még használható: a zöld felületeket gondozzák, a rekortán futópálya megkopott, de edzésre megteszi.

Csakhogy székek gyakorlatilag már nincsenek – ami nem épp szerencsés. Én nem bánom, hogy senki sem nézi a lelátókról a futóprodukciómat, de ha sportversenyekről van szó, ez azért problémás. És akkor még nem beszéltünk a lepusztultság általános üzenetéről.

Nemcsak szombathelyi jelenség, hanem általában jellemző, hogy sokkal jobban szeretünk felépíteni valamit, falazni, betonozni, ügyesen közbeszereztetni, nemzeti szalagot átvágni – mintsem utána gondozni, karbantartani és üzemeltetni.

És ez nemcsak a sportlétesítményekre igaz, hanem az autópályákra, hidakra, uszodákra, iskolákra, kórházakra és bicikliutakra is.

Aztán csak azt vesszük észre, hogy leszakad alattunk a lelátó.