A magyar mainstream média figyelmét sikeresen elkerülte, hogy néhány nappal ezelőtt a melósok áttörték a sziklákat, az épülő Brenner-alagúton immár átlátni Ausztriából Olaszországba – és fordítva.

A nagy eseményt széles mosolyok az arcokon, hangos ováció és lobogó olasz, osztrák és az uniós zászlók kísérték.

Jogosan, mert nem akármilyen létesítményről és teljesítményről van szó.

A Brenner-alagút, írja a Reuters,  a világ leghosszabb földalatti vasúti összeköttetése lesz, egyben ez első olyan vasúti alagút, amely közvetlenül összeköti Ausztriát és Olaszországot. A tervek szerint 2032-ben nyílik meg, körülbelül 16 évvel a tervezett időpont után. A költségek 8,5 milliárd euróra rúgnak.

A vasúti alagút teljes hossza 55 kilométer, de ha hozzászámoljuk az Innsbruckba vezető, már megépült földalatti összeköttetést, akkor valójában 64 kilométer.

Az olaszországi Fortezza és Innsbruck közötti utazási idő 80 percről 25 percre csökken.

A Brenner-hágó Európa egyik legforgalmasabb hegyi átkelőhelye. Évente több mint 2,5 millió teherautó, 14 millió jármű és 50 millió tonna áru halad át rajta, ami jelentős környezeti terhelést jelent. A teherszállítás körülbelül 70%-a közúton, csak 30%-a vasúton történik – ezt az arányt kívánja megváltoztatni az alagút.

Mindez majd akkor nyeri el a végső értelmét, ha a német teherszállítást is rácsatlakoztatják az alagútra.

Azt már csak én teszem hozzá, hogy a Brenner-alagút szikláinak áttörése nemcsak gazdasági és környezetvédelmi kérdés, de egyben szimbólum is. Annak az egyszerű igazságnak a szimbóluma, hogy Európa népei akkor járnak jobban, ha a bezárkózás, az acsarkodás és a szögesdrótok helyett hidakat és alagutakat építenek egymáshoz.

Hahó, rémlik még valami?